Kávéfolt [ ... ]

7.

A következő közel hét és fél óra szinte egy évnek érződött. Titkon reménykedtem ugyan benne, hogy egyszer csak visszasétál az osztályra az orvos, de tudtam, hogy igazgatóként fontosabb dolga is akad, mint orvostanhallgatókat figyelni gyakorlat közben. A tiszteletteljes feladat, hogy bennünket feladattal lássanak el, esetleg egyikőnk az osztályos vizsgálóba kerülhessen, az osztályon dolgozókra hárult.
Ahányszor csak barátnőm felé villant óvatosan tekintetem, csak azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő múlva fog leesni neki, hogy mi is folyik az orra előtt? Ha már tudná, hogy a reumatológusé az a köpeny, akkor már rég vele nyaggatna és húzná az agyam, de ehelyett csak szótlanul s elgondolkodva figyeli minden apró rezzenésemet. Összepillantásainkkor mindig elkapom róla a szemem, s csak a köpeny alját gyűrögetem. Vajon ez az egyetlen ruhadarab megváltoztathatja két ember életét, vagy csak és kizárólag újra csak egy ember életébe robban be, eltántoríthatatlanul, míg a másik rá sem fog bagózni új lehetőségére?
Abban a szempillanatban, ahogy hazaküldenek minket a gyakorlat lejártakor isten hírével, mint puskából kilőtt golyó, úgy csapódik hozzám Kriszti és úgy érzem kíváncsi tekintetét a köpenyen megállapodni. A liftben én is a fehér anyagot figyelem, amely szinte már attól meggyűrődött, hogy nagy rám.
-Elmondod végre, kitől van ez a köpeny, vagy nem akarod megkímélni magad a megannyi elmeborító ötletemtől? -látom pimasz mosolyát rám megvillanni a lift tükrében.
Felnevetek. Ennyitől már rég beadnám a derekam, ha ez most nem lenne egy olyan helyzet, melyből ennyivel nem fogok tudni kimászni. Azért még mindig nem szabad elfelejtenem, hogy egy kórházigazgatóról van szó! Hosszasan sikerül eltöprengenem, mert már csak a kinyíló lift hangjára szólalok meg, miközben az öltöző felé indulunk a földszinten.
-Ne kímélj meg! -túl váratlanul támad egy ötletem. -Inkább menjünk vissza gyalog, addig legalább van időm kinevetni magam a fura ötleteiden. -vágom oda neki kuncogva.
Döbbenten elfintorodó arcára pillantva rádöbbenek, hogy ezzel vagy tökéletesen álcáztam magam, vagy ellenkezőleg, tökéletesen sikerült beárulni magamat előtte.
-Itt már nagy baj van... -elneveti magát rajtam, amelyre átfut az agyamon az a felismerés, hogy bizony ezt most lehetséges, hogy elszúrtam. Mondjuk, a gondolat nem ijeszt meg, hogy Krisztinek mondom el, hiszen ki másnak mondanám el, ha nem a legjobb barátnőmnek? De egyelőre, ameddig csak lehetséges, nem szeretném közölni vele, hogy a köpeny tulajdonosa egész reggel ott volt az orra előtt, s az orra előtt vonta el a legjobb barátnője figyelmét. Annak ellenére is, hogy a legjobb barátnője gondolatait eddig semmi más nem töltötte ki, csak az, hogy minél jobban teljesítsen és mindenki orra alá odadörgölhesse, mennyi mindent letett az asztalra, és hogy bizonyítson.

Ahogy kiérünk a kissé szeles őszi időbe burkolózott nyüzsgő budapesti utcákra, egyből összehúzom magamon a szürke szövetkabátot. Alig múlt el két óra, de újra csak a reggeli csúcshoz hasonló körülmény fogad minket: a rohanó autók motorjának zúgása, a balesetet elkerülő hangos dudálások, és a mellettünk elsiető, telefonáló emberek hangja egyfajta nyugalmat sugároz felém. Nem mondhatnám azt, hogy Budapesten mennyivel jobb, mint Kecskeméten, hiszen egyértelmű a két város közti különbség. Két éve még egy nyugodt kertvárosi házban éltem mindennapjaim, ahol már akkor sem tudtam elaludni, ha három autó egymás után elment az utcában. Most pedig itt vagyok. Mégis a főváros zsivaja és nyüzsgése számomra elképesztő energiákat tud biztosítani. Itt azt tudom érezni, hogy a várossal együtt pulzál bennem az élet, akár ahogy a szívünk, testünk motorja, a cor továbbítja szervezetünkbe a vért -a sanguinist-, s ez enyhe pulzálást érzékeltet az artériás nyomópontokon, amelyet köznyelven pulzusnak hívunk.
Barna tincseim összevissza lengedeznek a szélben, szinte a fele az arcomba lógva végzi, de elégedetten vizslatom, hogy nem csak én élem ezt meg. Kicsit lehűlt a levegő így délutánra. Kellemes érzés lesz, amikor végre visszaérünk a kollégiumi szobánkba, mert legalább nem jár át ez a hűvös szél, de emellett ülhetünk neki tanulni az újabb tananyagokat, melyekkel valószínűleg elárasztották az e-mail címünket egyetemi tanáraink. Meg is nézem a telefonom kijelzőjét, hátha érkezett valami e-mail, s amikor pontosan egy ilyen értesítéssel találom szembe magam, csak felsóhajtok. Megértem, nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy milyen deficitek lehetnek az ember biokémiai folyamataiban, hiszen ezek a változások alapjai a betegségeknek, de néha úgy érzem, amennyit megszenvedtem az emelt kémiával a 13.osztályban, szakmai vizsga mellett, még a 81 százalékos emelt kémia teljesítményemmel sem rúghatok labdába az orvosi biokémia tananyag tanulása során. Mintha kínai nyelven tanulnám a matekot, olyan érzést kelt néha. Pedig tudom, alapvetően miről van szó. Az eredetileg gyógyszerészetire jelentkező csoporttársamra szoktam ilyen helyzetben hagyatkozni, hogy kicsit érthetőbben magyarázza el a könyvtárban, a megannyi óránk után. Vannak dolgok, amiket még az ennyire gyökeresen orvosnak készülők sem értenek meg elsőre, semelyikőnk sem azért jelentkezett az általános orvosira, mert zsenik vagyunk. Hanem azért, hogy a tanult szakunkban, majd egy szép napon, azok lehessünk. Emberi életeket szeretnénk menteni, hősöknek szeretnénk érezni magunkat egy olyan világban, ahol pont a legnagyobb hősök kapnak a legkevesebb elismerést.
Sóhajomra Kriszti felém pillant kérdően. -Ja semmi, csak már megint jött a következő e-mail, a legújabb patobiokémia anyaggal. -szemeit forgatva dobja el arcából a haját szavaimra, mire én is csak fújtatni tudok egyet.
-Pedig azt hittem, azon agyalsz, mennyire jól állt rajtad az a köpeny, amit egy jó bő fél óra leforgása alatt szereztél, ami hozzád képest is elképesztő képesség. -szúrja oda nekem, mire újra felsóhajtok, de most a pániktól. Nagyon úgy érzem, nemsokára le fogok bukni, s ez fogja a vesztemet okozni, amiért Egri Krisztina ennyire egy információéhes barátnő.
-Már azt hittem, megúszom a csodálatos teóriáidat. -nevetek fel, mire karba tett kézzel megáll mellettem.
-Hát ezt nagyon elhitted. -viccelődik. -Egyébként csak két tippem van. -elkerekedett szemmel bámulok a legjobb barátnőmre. Olyasmi tekintettel meredhetek rá, mint amikor 16 évesen, 10. osztályban kijelentette, hogy összejöttek az akkori kiszemeltjével, én emellett örültem volna, ha a tanulás mellett lett volna időm a fiúk felé kacsintgatni.
Ha csak két tippje van, az azt jelenti, hogy az egyik kizárásos alapon is Karádi doktor lesz.
Mosolyogva rám néz. Itt valami nagy baj lesz. -Az egyik hamis lesz, a másik igaz. Ha mindkettőre nemet mondasz, akkor tuti hogy az egyik igen amúgy.
-Nem tetszettek sosem az ilyen játékaid, de ha ezek után felelsz-merszet mersz játszani velem, esküszöm, hogy kopaszra nyírom a fejedet álmodban. -komoly fenyegetésemen is hangosan felnevet. -Szóval... az első tippem Burai Szabi.
A fejemre csapom a tenyerem. -Nem! Még mindig itt jársz, reggel óta? Amúgy is, a kórház másik felén van elvileg gyakorlaton, az unokatestvére padtársam anatómián, mert te sikeresen mindig késel az órákról. -dorgálom. Az első tipp elég morbid volt, tekintve, hogy a srácot tényleg csak látásból ismerem. Attól tartok, a második ennél kicsit fájdalmasabb lesz. Mind neki, mind nekem is. Neki elhinni, nekem meg kimondani.
-Tehetek róla, nem bírom azt a szagot? -szólal fel kissé ingerültebben.
Felrántva a szemöldököm csak ennyit tudok hozzáfűzni szavaihoz. -Boncoláson is pontosan ugyanezt éreztük, az mégis érdekelt.
-De ott legalább elválasztotta a plasztik üveg a szememet meg a maszk az orromat attól. -szól vissza, mire csak felnevetek újra rajta és gyerekes magyarázatán.
-Te és a kifogásaid néha jobb barátnők vagytok, mint mi ketten.
-A másik tippem a kedves reumatológus kollégánk. -vág közbe.
Felsóhajtok alig hallhatóan. Eljött a végítéletem.
-Melyik? Sok reumatológus dolgozik a kórházban.-abban reménykedem, hogy ez az általánosítás kicsit kiment a teljes besüléstől.
-Dr. Karádi András, a Kossuth Zsuzsanna Egyetem Oktató Tagkörházának az igazgatójáról beszélek. -titulusa és nevének hallata szinte áldás érzékeimnek.
-Az a helyes fiatalember, aki néha rám nézett a viziten? Elég furcsa feltételezés, kedves barátnőm. És honnan tippelsz te pont őrá?
-Először is, ő volt az egyetlen megjelent a viziten, akin nem volt köpeny, s mielőtt visszaérkeztél volna egy túlságosan is nagy köpenyben, láttam, ahogy még köpenyben végigszaladt az osztályon és beszélt az egyik ápolóval. Emlékszem, hogy megemlítette, hogy leszalad egy kávéra. -gondolatmenete túlságosan is megijeszt. Látta, mielőtt a büfébe jött? Biztos észrevette a köpenyt, hiszen ő az az orvos, aki annyira megnézett nyáron, jóhogy feltűnt neki!
-Nem! Honnan tudnám, hogy ő is épp arrafelé volt, mint én? -Liza, az istenit! Meg kéne tanulni először gondolkodni, nem beszélni! Innentől senki se engedjen megszólalni -elismétlem párszor magamban hangosan ezt a gondolatot, mielőtt barátnőm arcán egy diadalittas vigyor el nem terül, mikor tudatosul benne, hogy tökéletes besülésem újból sikerrel járt. Tökéletesen elárultam önmagam. Krisztinának jár a pont. Legközelebb valahogy dupláznom kell.
-Úgy tudtam! -kurjant fel örömében. Akaratlanul is kimondtam a választ.
Én pedig csak állok ott, a legjobb barátnőm faggatni kezd, hogy mi történt, közben el sem tudom hirtelen dönteni, hogy el szeretném mondani, vagy egyelőre még nem szeretném ezt senki tudtára adni. Végül az utóbbi nyer. Kis kávés balesetem történetét egyelőre, amíg nem kapom vissza a köpenyt, addig nem fogom megosztani senkivel. Aztán felőlem elterjedhet bárkihez, mi is történt.
-Csak volt egy kisebb incidensünk, aztán kölcsönadta. Ebben nincsen semmi. Csak szimpla kedvesség. Holnapután már emlékezni sem fog rám. -mondom el őszintén a véleményem, pesszimizmusom kicsit eluralkodik rajtam. Reménykedem benne, hogy nem ennyi lesz kis történetünk, de ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára.
-Azért nem ezt vettem le a viziten nyújtott viselkedéséből, és gondolom, hogy ezt az előbbi szavaidat te sem gondoltad komolyan.
Szavak nélkül is megért, hogy nem, bizony én sem gondoltam komolyan. Most, pár év óta először látom az elszántságot szemeiben. Megannyi kiszemeltem volt, melyekről mindvégig meg volt a maga negatív véleménye. Rosszabb volt, mint egy anyuka. Neki semmi sem volt jó, de valahogyan mindig igaza lett. Most nem látom rajta ezt a kételkedést. Mintha halál biztos lenne a dolgában.
Mintha tetszene neki az ötlet, hogy talán kinézett magának egy kórházigazgató, ami önmagában nagy dolog. Csak vajon a kitartásom végül gyümölcsöt is terem, vagy a virág egy a tavasz közepén közbejött fagy által elfagy, s nem fejlődik tovább?