Kávéfolt [ ... ]

14.

Mielőtt még elmerülnék újra abban a kék tekintetben, még vállam mögött hátratekintek, hogy van-e esetleg valaki mögöttünk, esetleg megállt-e bárki is bámészkodni. Mikor tudatosodik bennem, hogy pár perc nyugalmunk van, visszafordulok és mélyről felsóhajtok. Látom, ahogy rám néz, majd kortyol egyet a kávéjából. Gesztusát nagyon is viszonoznom kell, ezért ugyanúgy teszek, ahogy ő az előbb. Kicsit oldalra fordulok, ránézek, majd miközben összenézünk, kortyolok egyet.
-Tegnap délután nagyon felzaklattam a barátnője hangulatát, amiért olyan komolyan állt a kollégium ajtajánál? -kell pár pillanat, mire a mennyei kávé és tejszín ízlelésétől eljut az agyam arra a pontra, hogy megértsem, az előbb Krisztinára utalt, azonban amikor ez tudatosodik, majdnem a kávéval együtt tör ki belőlem egy nevetés.
Miután lenyelem a kortyot, csak akkor válaszolok. -Nem, csak kicsit néha szeret megszorongatni, persze, ha érti. -forgatom szemeimet, mire ő is elneveti magát halkan.
-Nagy kivallatás volt? -kacsint felém elvigyorodva őszintén, mire még fel is sóhajtok enyhe fejcsóválásaim közben. Az ilyen utalásaitól kedvelhettem meg ennyire rövid idő alatt. Könyörgöm, alig ismerjük egymást három napja!
-Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. -legyintek egyet szabad kezemmel.
-Az a lényeg. Ugye hagyták este aludni? -őszintének tűnő érdeklődése mosolyt generál arcomra még annak ellenére is, hogy kifejezetten nem könnyű jókedvre deríteni ilyen borongós időben, mint amilyen ma van. Könnyen befolyásolja hangulatomat ez a monoton kopogás, amellyel az esőcseppek koppannak az előtetőn, s melyek megtöltik valamicske hanggal kicsiny csendjeinket.
-Hála istennek. Akkor tört volna csak ki a harmadik világháború, ha nem hagynak aludni! -nyomatékosítom, hogy velem nem szúrtak ki, mire megint csak nevetni kezd lesütött szemekkel.
-Képzelem. -mintha megvilágosodna vagy eszébe jutna valami, úgy néz vissza rám. A hirtelen fejfordulat révén egy hajtincse kicsit rakoncátlan módon arcába lóg. -Tegnap estefelé többször is azon gondolkodtam, hogyha már kiskora óta az orvosi pálya a célja, akkor gondolom elmondták, hogy a legegyszerűbb út, ha gimnáziumot végez, mert ott a sok szakmai tárggyal nem fárasztják az agyát, de mégis szakgimnáziumot végzett, azt mondta. -gondolatmenete újabb mosolyra késztet. Megmosolyogtat tudata annak, hogy még az estéi során is néha eszébe jutok. Ezt vagy szimpla túlzásból mondta, vagy őszintén az igazat. Ha őszinte volt, akkor legalább végre kijelenthetem azt, hogy kinézett magának egy olyan férfi, aki egyértelműen nem csak fizikális kapcsolatra megy, hanem őszintén érdeklődik is irántam. Ha csak túlzás volt, az sem gond, legalább eszébe jutok, legalább beszélgetésbe elegyedett velem. Tekintve, hogy egy kórházigazgatóról beszélünk, nem valami egyszerű osztályvezető főorvosról, az sem érdekelne, ha csak szimpatizálásából beszélgetünk. Elmondhatom magamról legalább, hogy jóba vagyok a gyakszis kórházam igazgatójával, ami önmagában is hatalmas szó.
    Igazából ezt sosem tudnám megválaszolni, hogy miért azt az iskolát tettem első helyre. Valószínűleg felvettek volna abba a gimnáziumba is, amit biztosítékként jelöltem meg a második helyre, mert az akkori osztályfőnököm, és még sokan mások mondták, hogy az lenne a könnyebb, járhatóbb út.
De ki mondta, hogy már nyolcadikban is a gördülékenyebb útra akartam hajtani?
-Lehet, egyszerűbb lett volna a másik út, de én sosem az egyszerű utat választom. -jelentem ki halványan elmosolyodva. Ő is felém vet egy mosolyt, s egyszerre iszunk egy kicsit a kávéból, amely már sajnálatos módon kezd kihűlni. -Egyébként valószínűleg megszólalt bennem a félelem, hogy mi van, ha mégsem ezt akarom majd csinálni, esetleg elmegy a kedvem a tanulástól, amit persze már akkor is kizárt volt szinte. -itt mindketten egy pillanatra összenevetünk, de tekintetében látom az érdeklődést, szóval folytatom. Ebből nagy véleménynyilvánítás lesz. -Ha véletlen a gimnáziumban rájövök, hogy nem akarok továbbtanulni, akkor egy sima érettségivel hova megyek tovább olyan helyre dolgozni, ahol nem valami alantas munkát kell végezni, ami egyáltalán nem azt bizonygatja, mintha széttanultam volna az agyam egy erős gimnáziumban, pedig valójában nagyon is? Viszont, ha legalább egy szakmám van, amibe apait-anyait beleadtam, akkor már könnyebb az elhelyezkedés, és a lelkiismeretem is tisztább marad. Illetve, egy szakgimiből főiskolára is lehet menni tanulni, ha véletlen mégsem az orvosi pályát látom a célomnak.
    Gondolatmenetemen végig bólogat. Elégedetten, halványan mosolyogva figyel rám egy újabbat kortyolva kávéjából, mint aki egyetért, de mégis meglepődik azon, hogy így látom a dolgokat.
Bólogatásai hatására eszembe jut, hogy bizony itt az ideje, hogy most nézzek végig rajta először alaposabban, mióta ma reggel találkoztunk. Szemeibe most nem tudnék belenézni, mert akkor ezt a maradék józan eszemet is már magáénak tudná. Enyhén világoskék inge vállára és mellkasára feszül, kiadja így valódi alakját is. Észreveszem, hogy a két legfelső gomb nincs begombolva, ezért kicsit lazábbnak tűnik, mintsem komolynak. Most nyakkendőt nem kötött fel, azaz a mai nap valószínűleg csak orvosként van jelen házon belül, nem igazgatóként. Tegnapelőtt is, amikor először viziteltünk együtt, el kellett jönnie róla, s amennyire szájáról le tudtam olvasni, biztos valami igazgatási dolga akadt, s aznap is nyakkendőben érkezett a vizitre. A köpenye valamely tekintetben ismerősnek bizonyul számomra, de hamar a bal alsó csücskén felfedezek egy kicsiny kék tintafoltot, amit direkt azért rajzoltam oda, hogy tudjam, mikor hordja azt a köpenyt, amelyet én is megkaptam tőle 24 órára. Ezek szerint nem vette észre kis csínyemet, mondjuk volt annyi létjelenlétem, hogy eldugott részre rajzoltam, hogyha esetleg sétál, még akkor sem tűnik fel egyből, maximum ha valaki nagyon megnézi. Viszont olyan részen bámulni egy igazgatót meg illetlenség lenne, ahova alkottam kis jelölésemet, ezért is kuncogok magamba, amikor feltűnik a kis folt. Ha az enyémre került egy jó nagy kávéfolt, akkor az övére meg egy kis tintafolt. A folt az folt, az emlékek meg úgyis csak megmosolyogtatják az embert e helyzetben.
-Hm, ami azt illeti, jól látja a dolgot. -szólal meg András egy kisebb szünetet követően. -Jó látni, hogy medikusként is így fogja fel, akiknek nagy része bizony gimnáziumból megy orvosira tanulni.
-Sokat tudnék én mesélni arról, hogy mi a véleményem egyes dolgokról az oktatáson belül, például erről is, amit az imént mondott. -nem túlzottan terveztem azt, hogy jelenleg az oktatási helyzetről való véleményemről lesz szó, de ha ezt akarja hallani, akkor hajrá, hadd nézzen csak egy kicsit András azon, hogy miként is vélekedek a dolgokról.
-Hadd halljam! Kíváncsi vagyok rá. -érdeklődése csak még nagyobbra generálja a mosolyom, amely rám ragadt tekintve azt, mennyire érdeklődik aziránt, hogy miről mi a véleményem.
Iszok egy újabb kortyot, amely már sajnálatos módon teljesen kihűlt, ezért egy korty helyett inkább újra számhoz emelem, s stílusosan kiiszom a maradékot a pohár aljáról. -Az, hogy a legtöbb orvostanhallgató gimnáziumból jut be az egyetemre, csak azt bizonyítja, hogy nincsenek egyenlő esélyek teremtve a szakgimnazisták, a szakiskolások és a gimnazisták között. Ugye folyton azt hangoztatják, hogy a tanulók közt az érettségi vizsgával teremtődik meg az egyenlőség, de ez nem teljesen van így. Hiszen hogy tudna ugyanolyan szinten felkészülni egy szakgimis tanuló, akinek egy halom szakmai órája van, vagy heti egyszer vagy hetente 5 napot el kell járnia gyakorlatra, mint az a gimnazista, aki magas óraszámban tanulja az érettségi tárgyakat, a gyakorlat hiányában pedig tud járni akár több fakultációra is? Megértem valamelyest a fakultáció jelentőségét, mert ez a követelmény, hogy ezt tudja a diák. Emelt szinten az ember megtanulja egy orvosihoz a biológiát meg a kémiát, vagy a fizikát, mondjuk biológiából az embertanon és a genetikán kívül mást nem igen találtam még meg az itteni tanulmányaimban, a kémiában pedig csak a biokémiát és a szervest, talán annyit, hogy egyes szervetlen kémiai anyagok mit okoznak a szervezetben, de ez a későbbi években lesz majd tanulmányaink fő anyaga. A biofizika pedig csak kis anyagrész, a fizika ezáltal nem igazán jelenik meg az orvosi egyetemi oktatásban. Miért tanítanak felvételi követelményként olyat a diáknak, amivel nem is fog foglalkozni? Az tény viszont, hogy ez a két emelt szintű érettségi, amelyet meg kell tanulni az orvosi egyetemhez, elsősorban szerintem a hatékony tanulásra tanítja meg a diákot, hogy a megszerzett tudást még évekkel később is fel tudja esetlegesen idézni, s arra építkezve újabb tudásra is szert tegyen. -András arckifejezését figyelem, igyekszem szavaim közben végig azt figyelni, hogy vajon hogyan vélekedhet ő is, ő miként és hogyan láthatja ezt a dolgot. Ő vajon gimis-párti vagy szakgimis?
Amikor látom, hogy az utolsó korty kávét issza ki poharából, s kék szemei felcsillannak, folytatom. -A gimiseknek oda van tolva a lehetősége annak, hogy plusz órákat felvegyenek és kiskirályok lehessenek. Jó, ez a jelző kicsit erős volt, mert kifejezetten keményen tanulnak érte hogy bejussanak, de legalább nekik ott a lehetőség rá. Példaként az én iskolámban, volt emelt biológia, de nem igazán az a magas színvonalú, az emelt kémia pedig kivitelezhetetlen volt. A szakmai gyakorlatok és miegyebek, a halom szakmai dolgozat és még az érettségire való felkészülés mellett ember legyen a talpán, aki bevállalja még az emelt kémiát is. Egyes osztálytársaim még az általános kémia legalapabbját sem értették, és még én éreztem magamat a csodabogárnak, amiért nekem az alapok meg mentek, nagyon is. Gimiben az, hogy valaki orvosira akar menni, az nem kiváltság, az az átlag. A gimnázium arra van kitalálva, hogy onnan továbbtanuljon a diák. De ha valaki szakgimiből akar? Eleve, egy emelt bioszos, aki főleg állatokkal és növényekkel, kis részben pedig genetikával meg embertannal foglalkozik az órákon, de nulla szakmai tapasztalattal és latin tudással hogy akar jelentkezni, ha egy egészségügyi szakgimistől ezeket már kilencedik óta elvárják, de mivel az egy szaros szakgimi, nem tanulhat tovább, mert az szakot ad, onnan egyből csak dolgozni lehet menni? -kérdésemre arcán látok egyfajta elgondolkodást. Pár másodpercet adok neki, mire elmélázik, majd lezárom a véleményem. -Én, mint egészségügyi szakgimnazista, így látom azt az állítást, hogy egyenlőségben vagyunk. Nem, a gimiseket a múltban és a jövőben is nagyobbra fogják tartani, egy szakgimisre pedig, aki kitanulta az emésztőrendszerét és egy halom estéje csak a felkészülésekre ment, arra meg egy napon nagyon remélem, hogy ugyanúgy fognak felnézni. Nem tudom, hol végzett vagy milyen iskolatípusban, de ha gimnazista volt, remélem, nem sértettem meg szavaimmal.
-Nem, dehogyis. Sőt, jó hallani, hogy egy szakgimnazista hogy éli meg ugyanazt az időszakot, ami talán egy gimnazistának a kisujjából kijön. -mély levegőt vesz, majd felém fordul, nyújtja a kezét felém. Eleinte nem értem, mit akar, de aztán realizálok, hogy mellette van a szemetes, és csak az üres poharat szeretné kidobni. Felé emelem a poharat, amit ki is vesz a kezemből. Egy pár pillanat erejéig összeérnek ujjaink, de már is elhúzódik. Olyan érzés volt, mintha gerincemen végig egyfajta elektromos impulzus futott volna végig, mint mikor életre kel egész bensője az embernek. Nyíri Liza, ne legyél hipochonder, nem vagy Sclerosis Multiplexes, nincsenek villámcsapás-szerű fájdalmaid a gerincoszlopodnál, csak kicsit idióta vagy, mivel Karádi Andrással beszélgetsz! -A véleményem az, hogy tény, én gimnazistaként elég nagy lábon éltem, szóval tanulni kicsit lusta voltam, de mivel tudtam, hogy a családom miatt idézőjelben kötelességem -itt idézőjelet mutat kezével a levegőbe -az orvosin végezni, mivel minden férfi a családban orvos, ezért 11.-ben, akkoriban még harmadiknak hívták, felvettem a fakultációkat, megtanultam, bejutottam. Nekem egyszerű dolgom volt, mert ha nem értettem valamit, volt magántanárom, tudtam kérdezni. Nem igazán tudom, mások hogy élték meg ezt az időszakot, kifejezetten szivacs-szerű volt az agyam az órákon, viszont azt aláírom, hogy nehéz volt. -itt elmosolyodom. Persze, egy orvosdinasztia tagja máshogy éli meg ezt az időszakot. -Az orvosi első két évében nem igazán tudtam, hol a helyem. Nem tudtam, hogy az éltanulók közé kéne-e jutnom, vagy kicsit lazítani és bulizgatni, élvezni az életet. Végül valamelyest a kettő keveréke lettem. -elmosolyodik emlékei hatására. -Jól is tanultam néha, ami érdekelt, azt mindig minimum 70%-os szintre teljesítettem.
-Őszintén bevallom, kíváncsi lennék, hogyha most járna orvosira, tegyük fel pont a KZSE-re, melyik nagyobb klikkben találná meg a helyét az ÁOK-on belül. -gondolkodom el.
András mellettem elmosolyodik szavaimra, majd ajkát biggyesztve, elmerengve válaszol. -Nem tudom, talán a "leghelyesebb, legokosabb, legnőcsábászabb" kategóriába, persze ha van ilyen az egyetemükön. -felém vet egy őszinte mosolyt, majd kitör belőlem a nevetés.
-Aha, szóval kibújt a szög a zsákból! -szúrom oda neki, mire mindketten nevetésben törünk ki. Kis ideig nem igazán hagyja abba a nevetést, én pedig kérdezni akarok tőle, de mikor kicsit halkul nevetése, egyből közbevágok. -Ami azt illeti, az ebbe tartozó hallgatótársaink általában vagy sebészet, trauma vagy sürgősségis orvosnak szakosodnak.
-Akkor a sürgősségis majdnem bejött. -mosolyodik el bágyadtan, mint ahogy akkor szokott, mikor elgondolkodik. Ezt már kitapasztaltam.
Kicsit érdeklődőbbre váltok. -Sürgősségi baleseti ambuláns orvosnak akart szakosodni?
Kíváncsiságomra csak újabb mosoly terül szét arcán, oldalra fordul, majd háttal nekitámaszkodik a beugró falrésznek, így pont szemben helyezkedünk el egymással.
-Nagyon úgy tűnt eleinte, hogy a baleseti ambulancián kötök ki, és ambuláns sebész leszek, esetleg az SBO-n osztályvezető. Nagyon szerettem a sürgősségi lendületét, azt az adrenalinlöketet, amely átjárja a testet, mikor egy újabb eset érkezik. Azonban volt ötödikes koromban egy nagyon csúnya közúti baleset. Három autó ütközött össze, két illető a helyszínen meghalt, hármat pedig életveszélyes állapotban hoztak az SBA-ra. Pont akkor voltam ott gyakorlaton, ezért is éltem át az egész borzalmát. Alig értek be velük, közölték, hogy az egyikőjüket már a mentőautóban elvesztették. A másik kettő közül pedig csak az egyikük élte túl. Nagy trauma volt a negyedik elhunyt számomra, mivel én élesztettem újra, én intubáltam, mégis olyan belső vérzései voltak, hogy menthetetlen volt. -alig bírok levegőt venni, annyira sokkol az eset súlyossága. Amikor meséltem, hogy nekem is meghalt egy idős nő a kezeim között, ezek szerint benne is megszólalt ez a fájdalmas emlék. -Annyira a tudatomba égett az az eset, hogy arra jutottam, mégsem a sürgősségi az én asztalom. A reumatológia alapból is mindig is érdekelt, az volt a B-terv, ami be is vált. Később jött rá a farmakológia és a belgyógyászat.
-Sajnálom. -közlöm vele. Nem lehet mást mondani. Tisztában van azzal, hogy nem hibázott, nem rontotta el sem az intubálást, sem az újraélesztést, nem az ő hibája volt. Csak mivel ott volt, kicsit hibásnak érezte magát, amely teljesen normális. Ezek olyan történetek, melyek átélőinek szívéből egy-két kicsiny darab ott maradt, abban a pillanatban. De meg kell tanulni továbblépni, hiszen a halottakat már nem lehet visszahozni. Nem sírnunk kell, mert elvesztettük, hanem az emlékkel továbbélni. -Ahogy Ön mondta nekem: Az első haláleset mindig nagy hatással van az egészségügyi dolgozókra.
Halványan elmosolyodik szavaimra, szomorkás mosolya inkább vált bágyadtba, de szemei ugyanúgy erős érzelmeitől csillognak. -Ez pontosan így van. -felsóhajt halkan, majd folytatja, ezentúl már úgy, mintha csak feltámadt volna, újra belészállt volna az élet. -Sajnálatos módon vissza kell indulnunk az osztályra, már lejárt a reggeli szünet. -hangjába csempész egy kis szomorúságot is amellett, hogy lebiggyeszti ajkát és inkább néz úgy rám, mintha egy kisfiú lenne, aki csokit akar tőlem kérni, de szavak helyett arcmimikájával akarja ezt leközölni nekem.
Kicsit elkenődök. Pedig olyan jó volt valakivel megosztani a véleményem és beszélgetni! -Ezt a beszélgetést még folytatjuk. És most már én fogom valamiről kikérni a véleményét mert érdekel, hogy vélekedik egyes dolgokról.
-Nem csalódtam Önben, kedves. -kapja el rólam a szemét, enyhén csóválja a fejét, s inkább megfordul, hogy kinyissa az ajtót mögöttünk. Szavaira és a megszólításomra is elkuncogom magam, majd követem vissza a kórház épületébe, s a háttérben, a kicsit már halkulni készülő moraj közepette hallható, ahogy becsukódik a hátsó kijárat ajtaja. Az ablaküvegen kipillantva feltűnik, hogy beszélgetésünk közben elállt az eső. Annyira el voltam mélyülve, hogy átadjam kellő módon véleményem Andrásnak, hogy észre se vettem az eső elcsitulását. Ez már több a soknál, valamit tennem kell, nem veheti el ennyire az eszem!
Túl váratlanul visszafordul hozzám, még meg is simítja karomat, hogy odafigyeljek, de balgaság volt még jobban felkeltenie figyelmem, ha már a puszta megrezzenéseire is rápillantok.
-Menjen fel Makó főorvosékhoz az osztályra, nemsokára úgyis találkozunk. -kacsint felém, s értetlenül figyelem, ahogy elindul a gazdasági épület felé egy elégedett, sármos mosollyal arcán.