Kávéfolt [ ... ]

5.

Annyi szerencséje van a reumatológusnak, hogy rajtam és Krisztin kívül senki nem hallja hirtelen megnyilvánulását. Azonban barátnőmet mintha teljes sokk érte volna, csak köztem és az orvos közt kapkodja tekintetét, még akkor is, amikor a főorvos benyit az első kórterembe, így megkezdődik a vizit. Előre akarnám engedi Andrást, azért mégis csak az igazgató, illik előreengedni! De helyette megtorpan az ajtóban, rám néz, s maga elé int, hogy csak menjek be én előtte nyugodtan. Ezután a kisebb jelenete után nemigen mernék szemébe nézni, ezért csak elmosolyodom, s belépek a kórterembe, mintha a legalapvetőbb dolog lenne. Abban reménykedem titkon, hogy másokat is előre enged, nem csak engem, így nem tűnik fel végső soron senkinek semmi. Megfordulva pontosan ez fogad. Azonban ahhoz képest, hogy ebben reménykedtem, a rövid ideig tartó öröm egy pillanatra csalódottságba megy át. Nem csak engem engedett előre. Talán minden, ami eddig történt, kicsiny megnyilvánulásai, csak elborulni kezdő elmém kreálmányai? Vagy esetleg csak a koffeinhiányos állapot mellékhatásai ezek?

Számomra a szerelem és minden ehhez hasonló érzelem az őrülethez hasonlítandó. Hiszen nem az? Az ember vakon megbízik az adott egyénben, mindent megenged és megbocsát neki, csak őróla álmodozik folyton folyvást, senki más nem létezik számára. S még az orra elé sem lát el, az alapvető olykor negatív irányú jeleket sem veszi észre, önzőn és magának valóan az adott egyént szeretné. S esetlegesen más jobb és becsületesebb ember jelenlétét észre sem veszi.

S így, hogy ezekhez hasonló jeleket veszek észre magamon, sürgősen cselekednem kell, hogy ne forduljon minden az ellentétjére. Hiszen semelyik szerelem sem tart örökké, mindennek egyszer vége van. Igaz, ezt jól tudom, mégis mindig is arról álmodoztam, hogy egy szép napon majd találok valakit, aki életem végéig velem marad. De idővel és évek elteltével, több kisebb-nagyobb csalódásomat követően rájöttem, hogy igaz szerelem, olyan nincs. Várhat az ember a szőke hercegre, ha csak egy talpig díszben flangáló barmot talál minden sarkon.

Csak egy pillanatra tisztulnak ki gondolataim, amikor a főorvos és a kilenc orvos az első beteghez sétál. Körbeállják a betegágyat, alig van annyi hely két kolléga közt, hogy mi, hallgatók belássunk a betegre. Makó doktor kedvesen érdeklődik a hármas ágyon fekvő pácienstől, hogy is telt az éjszaka, a beteg pedig szelíden válaszol neki. Csak oldalról látom, ahogy a beteg szavaira és jámbor hanglejtésére egy mosoly kúszik András arcára. Összébb húzom magamon a köpenyt valami énvédő mechanizmusként, mely által így halványan megcsap az orvos illata. De akárhogy próbálom védeni magam, így is valószínűleg tudja már az egész osztály, hogy az igazgató úron miért nincs köpeny, rajtam pedig miért van egy férfi méretű darab. Bíztam benne, hogy mostanra elillant a köpenyről a kölni határozott illata, de ezek szerint még nem teljes a siker.

Ha éppen nem gondolkodom valami eszement badarságon, akkor hallom, ahogy négy orvos megbeszéli, hogy a csípőprotézist kapott idősödő hölgynek nem kezdődik el azonnal a rehabilitációja, inkább szép lassan járatják be az adott oldali végtagot.

A kórteremben még egy ember van elhelyezve, a hatos ágyon, egy negyvenes éveiben járó nő, akinek a térdét műthették, hiszen egyedül a térdét nem takarta be magán. Felé fordulok, s mielőtt a hatalmas orvos tömeg odaérne hozzá, inkább én sétálok oda. A nő eleinte a tíz orvost vizslatja, majd ahogy látja, hogy én közelítek felé, óvatosan fordítja fejét felém. Arcán és barna szemein látom, hogy valószínűleg még aludt volna egy keveset. Egyik ízületi és csontműtét sem számít a legjobb élménynek, mert lehet, hogy belülről már nincsenek fájdalmai az egyénnek, de kívül, a varratok környékén még sokáig fog feszítő érzést észlelni, illetve természetesen a mozgás sem egyszerű és fájdalommentes.

-Jó reggelt. –köszönök neki kedvesen, mire álmosan bólint. Oldalra nézek a végzett orvosok csoportjára, majd visszapillantok a páciensre. –Szerintem mindjárt ideérnek, aztán nyugodtan aludhat tovább.