Angela Potter - A lány méreggel

31: A boldogító igen... (és sok minden más)

- Te...Te újra terhes vagy? - nézett mélyen a szemembe. 

- Nem, nem vagyok az, de mit tennél, ha az lennék? Megint jegyesek vagyunk Dracoval, és nem szeretnék már sokáig várni a gyerekkel - birizgáltam a gyűrűt az ujjamon. 

- Hidd el Angie, én akkor sem akartam fájdalmat okozni neked, pont ezért csináltam. - hadarta - Ha belegondolsz, te mennyire örültél volna annak, hogyha kiderül, hogy a gyerekét hordod a szíved alatt, azok után, hogyan szakítottatok? 

- Én...én akkor sem akartam volna, hogy elvedd a gyermekemet - töröltem le egy könnycseppet az arcomról - Lehet, hogy először nem láttam volna jól a dolgokat, de ő akkor is az én kicsikém lett volna, és nem érdekelt volna Draco, mert fel tudtam volna nevelni egyedül is ha az kell.

- De Angie - sóhajtott fel - Ott voltál áprilisban másfél hónapos terhesen, mégis mit tehettem volna? 

- Egyszerűen el kellett volna mondanod, hogy mit vettél észre, és én meghallgattalak volna. Nem önhatalmúlag cselekedned az én és a gyerekem jövője felett. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy Jamessel akármi ilyet teszek, vagy csak el is gondolkodok az ötleten. Mert akármennyire különbözök tőled, én szeretem Jamest, hiszen a nagynénje vagyok. - tűrtem egy tincset a fülem mögé - És most nem azt várom, hogy azt mondd, te is szeretnéd az én gyermekem, mert benne van a feltételes mód! Szeretnéd, ha élne, és ha nem tettél volna semmit! - zokogtam fel újra. 

- Angela kérlek...

- Mindegy - vettem egy mély levegőt - Most már nem tudunk mit tenni... Szeretném, ha ott lennél az esküvőnkön a családoddal együtt. 3 hónap múlva. Július 17. - mondtam, majd megfordultam és elsiettem, még mielőtt megállított volna. 

~~~

- Találkoztam a bátyámmal - dobtam le magam az ágyra otthon. 

- Hogy mi? - eszmélt fel Draco, és szinte rögtön mellettem termett - Hol? Hogyan? Mit mondott? Ugye nem csinált semmi olyat amitől bajod lehet?

- Nem, nem volt semmi - sóhajtottam fel - Összefutottunk, odaadtam neki a meghívót, és beszélgettünk egy kicsit. 

- Beszélgettetek? - pillantott rám kérdőn. 

- Jó, kifejtettük, hogy mit és hogyan kellett volna csinálnunk...

- És most megint minden a régi lesz, és ő lesz a védelmező bátty? - hallatszott az undor a hangjában. 

- Nem. Azthiszem már soha többé nem fogunk olyan közel állni egymáshoz, mint azelőtt - simítottam végig lágyan a hasamon, elképzelve mi lett volna ha... ha nem azt teszi, amit.

- Na, Lena, ne keseregj - hajolt közel hozzám - Nincs értelme. Az a múlt, de előttünk van még a jövő. Nem? 

- De - adtam meg magam - És el sem tudod képzelni mennyire várom - mosolyodtam el. 

- Fogadunk? 

- Biztos, hogy nem. Van egy olyan érzésem, hogy te jobban várod - túrtam bele szőke hajába, majd végigsimítottam arcvonalán. 

- Az biztos - húzott közelebb magához annyira, hogy teljesen hozzásimuljak. Imádtam, ha ilyen közel van hozzám, ilyenkor éreztem a testéből áradó hőt, ahogyan mindennél jobban próbál védelmezni - Annyit vártam rád... Soha többé nem akarlak elveszíteni!

- Nem fogsz, ígérem - suttogtam, miközben átölelte a derekamat - Soha többé nem fogsz elveszíteni... 

~~~