Angela Potter - A lány méreggel

11: Lebukás (Van Miért Egyáltalán Lebuknunk?)

- Hogy-hogy velem nincs bajod, mert félvér vagyok, de mindenki mással van? - bújtam közelebb hozzá, még jobban magunkra húzva a takarót. Semmi nem történt az éjszaka, temészetesen leszámítva a csókunkat. Az elsőt. Meg a másodikat. És a többit. De nem feküdtünk le egymással, csak beszélgettünk. Mindenről. Illetve ő kérdezett a múltamról, hogy hol laktam Amerikában, és az Ilvermornyról. Én őt a családjáról, bár nem nyilatkozott sokat, de azért tudtam meg új információkat. A jelenről egyáltalán nem esett szó, de a jövőről annál inkább. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretnék utazni, valamint, hogy valamit szeretnék kezdeni a seprűs dologgal és megígértem neki, hogy egyszer majd valamikor tanítok neki valami ilyet.

- A félvérekkel sosem volt annyi bajom - vonta meg a vállát, miközben megpuszilta a homlokomat.

- És Hermione? Miért baj neked az, ha ő mugli szülők gyereke?

- Ilyennek neveltek. Hogy utálni és lenézni kell azokat, akik nem aranyvérűek. Hogy ők alsóbbrendűek - válaszolt.

- De remélem már nem gondolod így - néztem fel rá, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára. Az ing még mindig ugyanúgy kigombolva volt rajta, azonban nem vette le. Rólam viszont valahogyan az éjszaka folyamán a szoknyám és a harisnyám is lekerült, de amit nem értek, az az, hogy hol lehetnek. Mondjuk lehet addig jobb amíg nem tudom...

- Hogy gondolnám így? A legkevésbé sem érdekel milyen vérű vagy...

- És mások? - húztam össze magam a hideg miatt, mire átkarolt - Elvégre nem én vagyok az egyetlen aki nem aranyvérű...

- Nehogy azt várd, hogy megbékéljek a bátyáddal - nevetett fel hitetlenül.

- Jelenleg én sem állok vele olyan kapcsolatban, hogy ez lehetséges lenne - gondoltam vissza a mondatára, ami összetört.

- Ha szeretnéd... én meghallgatlak - emelte fel a fejemet az államnál fogva az egyik ujjával.

- Nem, semmi, tényleg... - próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Dehogynem. Biztos jól esne elmondani valakinek, amennyire összetört - simogatta meg az arcom.

- Mióta vagy te ilyen figyelmes és... törődő? - emeltem rá a tekintetem.

- Hát még mindig nem érted? - nevetett fel halkan - Miattad változott egy kicsit is a nézetem. Mert más voltál mint Szent Potter meg a bagázsa. Amikor elsős lettem apám megmondta, hogy barátkozzal össze a bátyáddal, hogy majd ki tudjuk használni a hírnevét, de ő nem kért belőlem. Amikor apám felismert téged a szabászatban utána ugyanazt mondta, annyi változtatással, hogy próbáljak meg nem nagyon közel kerülni hozzád. A szüleim csak pár évvel lennének idősebbek a szüleidnél, így ismerték őket a Roxfortban.

- Nem értem - szakítottam félbe.

- Pitonnak tetszett édesanyád, aki pont úgy nézett ki mint te. Ezért bánik veled máshogy, mint a bátyáddal. És apám meg Piton jóban voltak egymással az iskolában, így figyelmeztetett, hogy ne dőljek be neked - nevette el magát - De úgy tűnik nem sikerült.

- Szóval ki akarsz használni? - akadtam fel egy mondatán.

- Dehogy is. Apám akarja, hogy kihasználjalak - mosolyodott el.

- Miért is bíznék benned? - vontam fel játékosan a szemöldököm.

- Mert szeretsz - vágta rá.

- Csak szeretnéd, hogy szeresselek - nevettem fel.

- Ha nem szeretnél, akkor nem beszélgettük volna végig az egész éjszakát úgy, hogy itt fekszel mellettem egy szál fehérneműben - jelent meg újra az arrogáns kifejezés a szája sarkában.