Angela Potter - A lány méreggel

40: Végső Búcsú

Draco

Annyira sajnálom, hogy így kellett történnie, elvégre szerintem nem ezt érdemeltük meg. Nem ezt a befejezést. Olyan sokféleképpen lehetett volna máshogy, de itt még csak azt sem lehet mondani, hogyha fél évvel hamarabb mentem volna el az orvoshoz, akkor talán még most is veled lennék, de nem. Mert ez gyógyíthatatlan volt, megmondták. Az a fura, hogy nem éreztem, hogy küzdenem kellene ellene, inkább csak próbáltam élvezni. Nem tudom mikor fogok meghalni, vagy mikor haltam meg, hiszen ez a levél már csak akkor fog eljutni hozzád, ha én már nem tudom elmondani. 

Kérlek ne emészd magad, annyiszor elmondtam, hogy nem a te hibád. Soha nem is volt, és soha nem is lesz. Az igazság az, hogy senkit nem lehet hibáztatni érte, nem tőlünk függött, hogy mi lesz a vége. Azt hiszem a muglik ilyenkor azt mondják: "Ez előre meg volt írva". Mégis a sok-sok együtt és küln töltött év... annyira távolinak tűnik már.

Amikor először beszéltünk a talárszabászatban, rögtön felismertelek. Nem csak az elbeszélésekből. Egy évvel előtte véletlenül találkoztunk a Kviddics Világkupán. Mielőtt oda indultunk, Rolf és a nagyapáék megkértek, hogy változtassam meg a hajam színét és mindig kiengedve hordjam, hogy ne látszódjon a nyakam. Így mentem egy teljesen átlagos, barna hajú lányként a Világkupára. Azt sem tudtad ki vagyok, amikor véletlenül beléd ütköztem a meccs előtt. Már akkor is magasabb voltál, mint én, nem is számítva azt, hogy mennyire fenn hordtad az orrod. Már akkor éreztem, hogy a legkevésbé sem leszel átlagos a számomra. 

Mikor nagyjából egy évvel később felsegítettél a földről, tudtam, hogy nehéz év vár rám. Ott volt az újonnan megismert bátyám, a barátai, a keresztapám, a felkért keresztapám, a Rend és még annyi minden más. És képbe jöttél még te is. Azt hiszem megértetem később Ginny gyanakodását, elvégre feltűnően sok időt töltöttünk együtt, vagy publikusan, vagy titokban. Személy szerint nekem a második jobban tetszett. 

Amikor ruhát vettél nekem és "dögös"-nek neveztél, akkor fordult meg valami bennem. Hogy jó-e amit csinálunk, helyes-e, hogy egy Griffendéles és egy Mardekáros ilyen jóban van egymással. Sejtettem, hogy van hátsó szándékod, de azt is, hogy ez egy idő után átfordult valami teljesen mássá. Ötödévesként hiányzott maga a szeretet, bármilyen formájában, vagy csak az, hogy fontos legyek valakinek, ezért mentem bele a játékodba. Volt egy időszak, amikor nagyon bántam ezt a tettemet, de mostmár tudom, hogy akkor és ott nem is cselekedhettem volna jobban. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés, ha az embert szeretik. Szerelemből szeretik...

Innentől kezdve már csak peregtek a dolgok. Ahogyan kétszer is megmentettél, ahogyan kiálltál mellettem, majd amikor nem hittél nekem... Soha, soha az életben nem éreztem olyan rosszul magam, mint akkor. Még most, az elmúlt hónapban sem. Talán közrejátszott már ott az akkori állapotom, de nagyon fájt. Fájt, hogy ezt tetted velem...

Amikor az esküvőmre készültünk Harryékkel, próbáltam nem rád gondolni, de nem mindig sikerült. Hiányzott az érintésed, a szavaid, amelyeket félálomban a fülembe suttogtál és hiányzott a gondoskodásod. Hogy képes lettél volna megátkozni akárkit, aki a boldogságom útjába állt. Tudom ez most olyan hősszerelmesen hangzik, de ez volt az igazság. És ez örökre hiányozni fog...

Kérlek, könyörgöm soha senki kedvéért ne változz meg! Törődj ugyanígy Zack-kel és Vanessával is. És kérlek mondd meg nekik, hogy sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőlük, de a leveleikből ítélve annyira jól érezték magukat a Roxfortban, hogy nem akartam elrontani az örömüket. Nem akartam, hogy mindent otthagyjanak és az első vonattal jöjjenek haza, mert az csak nekem lett volna nehezebb. És így arra az énemre fognak emlékezni, aki próbált tökéletes anyukájuk lenni, nem pedig arra, akit csak ápolni kell, mert beteg. 

Sajnálom, hogy rád hagytam ezt a feladatot, de nekem nem ment volna. Képtelen lettem volna azok után a szemükbe nézni, hogy elmondtam, hogy itthagyom őket. Ezért voltam már távolságtartó veled is... Nem akartam, hogy neked rossz legyen azzal, hogy végignézed, ahogyan szenvedek. Éppen elég volt nekem rosszul lennem, nem akartam látni a te arcodon is a fájdalmat. Ezért nem mertem elmondani neked én, személyesen, hogy mi ez az egész betegség. Mert féltem, hogy látni fogom a fájdalmat a szemeidben...

Tudom nagy kérés, de ne gondolj rám sokat. Tudom, eszedbe fogok jutni minden nap, de akkor legalább ne keseredj el mindig. Gondolj arra, hogy én nem akarnám, hogy rossz legyen a kedved miattam. Éld az életed, még ha nélkülem is... Ne arra a részére emlékezz a múltnak, hogy mennyire rossz volt a betegségem, hanem azokra az időkre, amikor minden rendben volt... Vagy csak arra amikor megismerkedtünk. Amikor én még csak a "Vörös hajú lány, aki nem Weasley " voltam, te pedig a Mardekár hercege. Szinte mesébe illő történet, nem? Vagy esetleg emlékezz arra, ami nekem a kedvenc fejezet volt az életünkben. Amikor titokban találkoztunk és akkor boldogítottuk a másikat... 

Hiányoznak ezek az idők. Talán jobban, mint minden más... 

Tudod, mit szerettem benned, szinte a legjobban? 

Hogy melletted egyszerre voltam szabad, és egyszerre húzott vissza valami... valami mindig visszahúzott hozzád. Nem is tudom, hogy csináltad, de megvolt a képességed hozzá, amivel a bűvkörödbe vontál. 

Remélem legalább miután ezt a levelet elolvasod, legalább ezután nem emészted majd annyira magad, hogy tudod, jó életem volt. És igaz sajnálom, hogy ilyen hamar vége lett, de az van. Nem lehet mit tenni ellene, csak élvezni ameddig tart. Légy a legjobb apukája a gyerekeknek, ha már én nem lehetek velük... Ne kezdd el mindig megátkozni a bátyámat az utcán amikor meglátod, ő sem tehet arról, hogy ez lett a vége. Csak... csak kérlek légy olyan amilyennek mindig is szerettelek. Semmi mást nem kérek, csak ezt... De ez tartson örökre! 

Ne gondolj rám sokat, de teljesen soha ne felejts el! Csak kérlek add meg nekem azt az örömöt, hogy... hogy te boldog légy. És te élvezd az életet... Nekem semmi más nem fontos. 

Örökre a tiéd, 

Lena

- Nagyapa, nagyapa! - szólalt meg hirtelen egy kislány, kiszakítva ezzel az idősödő férfit a gondolataiból, amit az előbb felolvasott könyv okozott. A csöppség odaszaladt hozzá, hosszú tejfehér haja csak úgy suhant utána. Alig lehetett 5 éves, mégis imádta, amikor a nagyapja mesélt neki. 

- Igen, Alexa? - mosolyodott el az öreg, arca már ráncos volt, de látszottak a jellegzetes gödröcskéi. 

- Igaz, hogy a nagyi is ilyen volt? - kérdezte zöld szemeivel, amellyel nagyapja arcát fürkészte - Hogy az ő története is ilyen? Hogy neki is ilyen különleges képességei voltak? 

- Igen, igaz - sóhajtott halványan mosolyogva a nagyapa, miközben felállt a karosszékből és a polcra visszatette a könyvet. A borítója és az egész könyv kézzel volt írva, jellegzetes kézírással, amely igen régi volt. 

- Jellemileg is? - szaladt utána az unokája, majdnem felesve egy-két elszórt dologban. 

- Igen, úgy is - bólintott a férfi, elméjét ellepték az emlékek, vissza tudott idézni minden egyes pillanatot. 

- Akkor ez a mese rólatok is szólhatna - mondta izgatottan a kislány, miközben egy tincset a füle mögé tűrt. 

- Pontosan - helyeselt a nagyapja, miközben végigsimított egy képen, mely mindennél többet jelentett számára - Ez a mese rólunk is szólhatna - Ha nem eleve a mi életünk lenne leírva benne... 

- Nagyapa mesélj még ilyeneket - kérlelte a kislány. 

- Majd holnap, mostmár biztos mennetek kell haza... - búcsúzott el tőle, odaadva őt az anyukájának. 

- Megint anyáról hallgatott történeteket? - súgta oda halkan a nő az öregembernek. 

- Pontosan Nessi, pontosan - bólogatott a nagyapa, majd puszit nyomott lánya arcára. 

"Soha nem hagylak el, mindig itt leszek veled. Örökre itt maradok neked" Idézte fel a nagyapa elhunyt felesége hangját, miközben újra elővette a könyvet, hogy csendben, magában emlékezzen vissza az ő Lenájára. 

~VÉGE~