Schachspiel - Sherlock 2. generation

Anatómiakönyv

  ~OLIVER~

Kis híján felsírtam örömömben, mikor az előttem magasodó dombon végre feltűnt a kollégium robusztus épülete. Számtalanszor elképzeltem már, milyen lesz a pillanat, mikor első ízben megpillantom a helyet, ahol az elkövetkezendő évek igen jelentős hányadát fogom tölteni; megállok a lejtő előtt, akár egy győztes hadvezér, felpillantva elvakít az erős napfény, a fülhallgatómból pedig épp a Heart of courage, vagy más hasonló harci induló szól - mindebből azonban most semmi nem valósult meg, csupán fáradt sóhajjal rántottam egyet a vállamat ólomsúllyal húzó táska pántján, kisöpörtem néhány seszínűvé ázott tincset a szememből, s újultnak ugyan nem nevezhető, de mindenképpen fellobbanó erővel vágtam neki a sáros emelkedőnek. 

  Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy apának búcsút intve a pályaudvaron felszálltam az Aberdeen felé tartó gyorsra. Akkor még égre-földre esküdöztem, az előrejelzésekkel ellentétben nem lesz szükségem esernyőre; most, hogy a félút óta kitartóan zuhogó esőcseppek kezdték kabátom bélésébe is bevenni magukat, el sem tudtam volna képzelni nagyobb ostobaságot. Arcomon hálás mosollyal léptem át végre az ódon küszöböt: más vágyam sem volt, mint végre átcserélni csepegő ruháimat és esetleg letusolni - épp ezért úgy éreztem, gyomrom emeleteket süllyed, mikor nevem bemondása az adminisztrációt végző csaj szánakozva pillantott rám. 

  - Sajnos történt egy kis baj: nem tudsz abba a szobába menni, ahová eredetileg beosztottunk. 

  - És mit jelent mindez? - érdeklődtem udvariasan, holott éreztem, ahogy szemöldököm idegesen megugrik. Nyolc órámba telt, hogy átbumlizzak az országon, vacogtam és a szemem majd leragadt; ha most azt mondják, fordulhatok vissza, nem állok jót magamért. - Nem lakhatok itt? 

  - Dehogy, erről szó sincs! - nyugtatott meg tüstént a lány, miközben az előtte álló íróasztalon széthányt papírok közt kezdett kutakodni. - Csak nem az lesz a szobád, amelyik alapból lett volna. Érkezési sorrendben kell beosztanunk titeket, mindenkit oda, ahol épp akad egy szabad ágy. Ez eltarthat egy darabig. 

  - Csak nyugodtan. Ráérek - húztam beletörődő mosolyra az ajkaim: nekem már a generátorházban, a kábelek mellett is tökéletesen megfelelt volna, csak ledőlhessek végre egy órácskára. Néhány perc után lassan körbefordítottam a fejem, hogy ne teljen haszontalanul a várakozás: jobb kéz felől széles lépcső nyújtózott a felsőbb emelet és gyanítottam, a szobák irányába, a másik oldalon pedig egy kétszárnyú ajtó állt, egyelőre zárva. A patinás előtérből és a hűvös dohszagból ítélve az épület egykor tán valamiféle főúri kastély lehetett - annyira belefeledkeztem a csodálkozásba, hogy kis híján szívlötyögést kaptam, mikor az előttem álló hirtelen boldogan felkiáltott: 

  - Találtam egyet! Harmadik emelet, 303-as szoba. Ketten laknátok benne, megfelel? 

  - Tökéletesen - bólintottam megkönnyebbülten: órák óta dédelgetett álmaim a fürdésről végre elérhető közelségbe kerültek; hogy hányan alszunk majd egy szobában, tökéletesen hidegen hagyott. 

  Ugyan azt hittem, ha egyszer megállok, az életben többé nem leszek majd képes a lábaim mozgásra bírni, most mégis kettesével szedtem a kikopott fokokat, rendre suhanva el a monoton, fehér falak és folyosókra nyíló lépcsőfordulók mellett; a lendület olyannyira elragadott, hogy úgy kellett visszafordulnom, mikor perifériámban megpillantottam a 300-as számot. Ahogy az ajtókra szögelt vasszámokat pásztázva egyre közeledtem célom felé, torkomban úgy nőtt mind nagyobbra az izgalom gombóca: kíváncsi voltam, vajon miféle szobatársat sodort utamba a szerencse (vagy épp szerencsétlenség). Remélem képes lesz majd kompromisszumokat kötni, hogy a rendrakásról vagy a kajáim biztonságáról ne is ejtsünk szót... Még akkor is efféle kételyek kergették egymást a fejemben, mikor ujjaim a hideg kilincs köré fontam.