Schachspiel - Sherlock 2. generation

Cél

~SERA~

  A takaró alatt alvást színlelve vártam, hogy végre elcsendesedjen a folyosó és én nekiindulhassak éjszakai utamnak. Türelmesen hallgattam, ahogy a falon ketyegő óra elüti az éjfélt, majd a fél egyet - mikor a kismutató az egyeshez ért, felhajtottam a takarót, és szorító torokkal rákezdtem a szokásos táncra, amit Brodie teljes jóindulattal egy fóka vergődéseként nevezett meg. 

  Az ágyam végébe gurultam, a gépek alá dugott partvisnyéllel odahúztam magamhoz a kerekesszékem, és megpróbáltam úgy átülni bele, hogy közben ne guruljon el. Apa, Oliver vagy Darius segítségével ez már másodpercek alatt is összejött - egyedül viszont valódi kínszenvedésnek tetszett, főleg begipszelt karral. Mire elkezdhettem hajtani magam, fél kettő is elmúlt. 

  Több, mint egy hónap telt el az ébredésem óta. Minden nap a kórházban ugyanolyan monoton és megerőltető volt: a fizioterápia, a vizsgálatok, a tolószék-tréning és a mentális edzések apámmal minden energiámat felemésztették, mégse tértem nyugovóra még éjszaka sem - ilyenkor érkezett el ugyanis a nap azon szakasza, amit ugyan egy csöppet se vártam, mégis minden alkalommal kezem-lábam törtem, hogy odaérjek. 

  Egy titkos találkozó a kórház egy kórtermében. 

  A sötét folyosókon hangtalanul elsurrogtam a nevezetes ajtóig, és a kilincsre fonva az ujjaimat halkan benyitottam. Az egyik kezemmel hajtottam magam, a másikkal az ajtót toltam, és végül ugyanezzel a módszerrel be is csuktam magam mögött. 

  - Már azt hittem, elkaptak. - Már a hangján hallatszott, hogy Oliver mosolyog. Megfordultam a székkel és én is mosolyt erőltettem az arcomra; pont akkor, mikor a barátom lecsusszant a kórházi ágyról és elindult felém, hogy megöleljen. 

  - Csak kicsit nehéz a beszállás most, hogy nincs segítségem. 

  Oliver a derekam köré fonva a karját felemelt, és az ágyhoz vitt, utána a sarokba állította a kerekesszékemet is. A keményített paplanon feküdte vártam, hogy visszatérjen hozzám - most, hogy deréktól lefelé semmit nem éreztem, szokatlanul könnyűnek tűnt a testem. 

  - Nehéz napod volt? - kérdezte Oliver, ahogy felhajtva a takarót befeküdt mellém. Megpróbáltam észrevétlenül távolabb kúszni, de persze ő azonnal magához húzott. 

  - Rettentően. Apám közvetlenül a fizioterápia után jött be, és négy órán keresztül magyarázott. 

  - És miről tanított? - mormogta Oliver, miközben az ujja körül csavargatta egy tincsemet. A fejbőröm bizsergésétől és az egész napi fáradtságtól a nyelvem egyre nehezebben forgott - kicsit úgy hangzottam, mintha részeg volnék. 

  - A kezekről - suttogtam. - Hogy mi mindent árul el az ember tenyere és körme. 

  - És, mi mindent? 

  Felsoroltam  pár semleges dolgot, ami megmaradt apám fejtágítójából. Nem esett jól erről beszélni, de megpróbáltam ugyanolyan közömbös maradni, mint mindig - nem akartam, hogy Oliver bármit is kiszúrjon a cívódásomból. 

  De a rémálmaim persze lebuktattak. Mélyen a párnába fúrtam a fejem, hogy a huzat felitassa a könnyeimet, és reméltem, Oliver elég mélyen alszik, hogy a reszketésem ne ébressze fel - de persze felébresztette. Kezdtem úgy érezni, beépített szenzorai vannak arra, hogy még érezze, ha valami nem oké velem. 

  - Hé, mi a baj? - simított végig a vállamon. Tudtomon kívül ismét hátat fordítottam neki álmomban. 

  - Semmi, aludj vissza nyugodtan - erőltettem nyugalmat a hangomra.