Schachspiel - Sherlock 2. generation

Megbokrosodott ló

~OLIVER~

Csaknem fél órába telt, hogy a rendőrség és a mentők is kiérjenek. Addigra persze híre ment, hogy valami rendkívüli történt délelőtt, így a koli közel egész lakossága az előtérben, illetve a kertben tolongott, hogy kíváncsi pillantásaikról, melyeket felénk lövelltek, ne is beszéljünk - hirtelen baráti hálát kezdtem érezni a székek iránt, amelyekkel elbarikádoztak minket a katasztrófaturisták elől. Sera szerepéhez híven egész idő alatt nem mozdult az oldalamról, ám tekintetéből már nem a rettenet, inkább a feszültség sugárzott - mikor sokáig pislogás nélkül egyetlen pontra meredt, attól féltem, az előbb-utóbb lángra kap.

- Mi a baj? - pillantottam le rá.

- Ki fog jönni a rendőrség. 

- Ez a dolguk - tártam szét a karom értetlül, hisz nem értettem, ez miért böki most a csőrét; megvizsgálhatta a nőt, nem hiszik, hogy mi raktuk oda, akkor meg?

- Hát nem érted?! Minden ügy a Yard londoni irodájába folyik be! Ha ezek a tökfilkók kivételesen belenyúlnak és kiszúrják, hogy nem öngyilkosságról van szó, odafönt is megtudják, és a nyakamra küldik apámat, pedig ezt a hullát én találtam, szóval az ügy az enyém!

- Álljunk meg egy szóra! - szakítottam félbe kétségbeesett agonizálását. - Hogy érted, hogy nem öngyilkosság? Hiszen fel volt akasztva!

- A csomót bal kézzel kötötték meg, az áldozat pedig jobbkezes. A gondnok a saját elmondása szerint kéthetente tart szemlét odalent, a nyom pedig, amit a padlón találtunk, nem volt régibb nyolc naposnál. A csuklóján és az ujjain védekezésre utaló nyomokat láttam, az arca és a teste pedig egészségesnek tűnt: sehol egy táska, sehol egy beesett mellkas, nehezen elképzelhető tehát, hogy depresszióval küzdött volna, ami pedig elengedhetetlen egy becsületes öngyilkosság elkövetéséhez.

Rettentően szerettem volna valami érdemit felelni, ám a ,,hihetetlen" és a ,,zseniális" változatos szinonimáin kívül nem jutott más az eszembe, így inkább beharapott ajkakkal bólintottam - legközelebb akkor pillantottam fel, mikor a bejáraton két rendőr lépett be egy mentőápoló kíséretében. A gondnok, aki egyre inkább úgy tűnt, maga is ellátásra szorul váltott velük pár szót, majd felénk mutatott - hiába tudtam, hogy semmi rosszat nem tettünk, mikor a fakabátok felénk vették az irányt, kényelmetlenül feszengeni kezdtem.

- Önök találtak rá a holttestre? - fordult felénk kérdőn az egyikük. Mikor láttam, hogy Sera még a tekintetét sem mozdította, úgy határoztam, magamra vállalom a szóvivő szerepét, és bizonytalanul bólintottam egyet.

- A nevüket szabadna megkérdeznem? - érkezett a következő kérdés, mire a társa egy apró jegyzettömböt húzott elő fekete kabátjának zsebéből.

- A teljeset? - kapta fel a fejét Ignis, aki egész eddig Dariusnak dőlve aludt. 

- Ha nem nagy kérés.

- Ignis Brook - bólintott barátnőnk, majd dolga végeztével visszaült eredeti helyére, ám tekintetét ezúttal le sem vette a sebesen jegyzetelő rendőrről.

- Oliver Scott Watson - mutatkoztam be magam is, mire Sera ajka meglepett, ám elismerő mosolyra húzódott.

- Darius Holmes - hallatszott mögülem.

Az írnok kurta biccentéssel feljegyezte az ő nevét is, majd társával együtt várakozón pillantott a mellettem ülőre, aki azonban úgy tűnt, tökéletesen megnémult és megsüketült - akkor emelte fel csupán pillantását a székek lábáról, mikor a kényelmetlen feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben.