Schachspiel - Sherlock 2. generation

A király

~SERA~

  Olyannyira megszoktam már a gépek halk pittyegését, hogy fel sem tűnt, mikor halkan behajtottam magam mögött a kórterem ajtaját. Oliver ugyanúgy feküdt, ahogy az elmúlt egy héten bármikor: sápadtan, csövekkel körülvéve, arcán a letörölhetetlen nyugtalan kifejezéssel. 

  Nem köszöntem, mert tudtam, hogy úgysem hall. Helyette csendben odalépkedtem az ágyhoz, leültem a szokásos székemre, és a két tenyerem közé fogtam a jéghideg kezét. Szinte megszokásból elkezdtem ide-oda görgetni az ujjaim között, hogy felmelegítsem. 

  - Lustaság - jegyeztem meg magamban keserű vidámsággal. 

  A kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, és a helyét átvette az apátia. Az első napokban két állapot közt csapongtam: vagy úgy hittem, a lendületes nyomozással majd feltámaszthatom Olivert, vagy ha azt nem is, legalább a saját gondolataimat elterelhetem. Most már máson sem járt az eszem, csak rajta, mert biztosra vettem, nem fog felébredni - az egyetlen dolog, ami előre hajtott, a bosszú volt. 

  Azon, hogy mivel döfhetnék a legnagyobbat Ignisbe, nem is kellett gondolkodnom: nyernem kellett. 

  Ehhez pedig megoldást kellett találnom a fennmaradt, legvégső problémára. Nevezetesen arra, hogy barátnőm oldalán ki lehet a király. 

  Eszembe ötlött ugyan, hogy Moriarty az, de ezt az ötletet szerencsére hamar el is vethettem. Ha egy halott embert kellett volna megölnöm ahhoz, hogy pontot tegyek az ügy végére, megnézhettem volna magam. Hála istennek azonban Ignis maga jelentette ki, hogy képzelt kedvese már nem él, erre tehát nem volt többé gondom.

  De akkor ki lehet az? 

  - Te rávezetnél - néztem reményvesztetten a barátom sebhelyes, sápadt arcára. - Ezért akart Ignis megölni. 

  Kihasználva a sötétet lehajtottam a fejem a fiú mellkasára, és behunyva a szemem engedélyeztem magamnak pár perc pihenőt. 

  Továbbra sem volt képem John vagy Rose szemébe nézni a történtek miatt, azonban Oliver láthatásáról sem bírtam lemondani - kerestem hát egy köztes megoldást, nevezetesen, hogy éjszaka szökdöstem be a kórházba. Megfigyeltem, melyik a legkésőbbi időpont, amikor megvizsgálják és melyik a legkorábbi, amikor újból eljönnek; aközött a kettő között jött el az én időm. Erre a relatíve rövid időre csak az enyém volt. 

  - Ha felébredsz, elküldelek hajat vágni - közöltem halovány mosollyal, és eligazgattam a párnán szétterülő szőke tincseket. Tudtam, hogy az üggyel kéne foglalkoznom, de nem vitt rá a lélek. Reméltem, hogy a megoldás majd szokás szerint fejbe kólint. 

  Behunytam a szemem, és reméltem, hogy az időérzékem majd nem hagy cserben. 

  Tévedtem. 

  Arra ébredtem, hogy valaki kedvesen, de határozottan a vállamat rázogatja. Riadtan kaptam fel a fejem, és a második dolog, ami áthatolt ködös tudatomon az volt, hogy világos van. Elaludtam, és jóval tovább bent maradtam, mint kellene. 

  - Tudtam, hogy megint itt leszel - mosolygott rám Molly. 

  - Még soha nem maradtam ilyen sokáig - jegyeztem meg kelletlenül, és félig hátrafordulva a kabátomért nyúltam. - Téged viszont még nem láttalak itt. 

  - Néha benézek - vont vállat. - Sajnálom. Most biztos úgy érzed, kihúzták a lábad alól a talajt. 

  - Egyáltalán nem - hazudtam szemrebbenés nélkül.