Schachspiel - Sherlock 2. generation

Kicsoda

~SERA~

  Némán követtem a kezét tördelő Mynettet a házba. Minden szemrevételeztem útközben, annyi információt olvastam le az elém kerülő tárgyakról, amennyit csak bírtam; mire átléptem a nappali küszöbét, csaknem a férfi egész élettörténetét ismertem, ám várakozásaimmal ellentétben ez még inkább összezavart. 

  A barátnője... nem. Menyasszonya elhagyta, minimum két éve. Két macskája van, az egyik megszökött, a másik a házban lakik. Nem ismerkedett meg senkivel, és nem is tervez kapcsolatot. Mellékállása van. Rendszeresen beszél a szüleivel. Erős önbizalomhiánnyal küzd. Régen hobbiszinten modellezett, de ma már nincs rá ideje. Olvasószemüveget visel. 

  - Baj van? - súgta Oliver a fülemhez hajolva. 

  - Nem tetszik ez nekem - csóváltam a fejem, azonban mielőtt a szőke tovább kérdezősködhetett volna, inkább a nappali felé vettem az irányt, ahol Darius már karba font kézzel szobrozott a tévé előtt. 

  - Tehát nem tagadja, hogy meggyilkolta Janine Hawkinst? - tértem tüstént a tárgyra. 

  - Nem - sóhajtotta megtörten Mynett, tekintete azonban továbbra is folyvást ide-oda ugrált a szoba falai és köztem. Menekülőútvonalat keresett. 

  Az önbizalomhiánya inkább kóros. Túlórázik. Egyáltalán nem főz magának. 

  - Mondja el, hogyan tette! - utasítottam kissé előrébb hajolva. 

  - Előtte viszont megkínálna valamivel, kérem? Szomjan halok. - Ignis karba font kézzel támaszkodott a térelválasztó oldalának, s mikor a férfi remegő tagokkal fölemelkedett a kanapéról, arcán elégedett, rosszindulatú mosoly terült szét. 

  - Erre tessék - szűrte fogai közt Mynett, majd barátnőmmel a nyomában eltűntek a konyha felé vezető folyosón. 

  - Nekem ez nem tetszik - csóválta a fejét Darius. - Sera? 

  - Nekem sem - pillantottam rá. - Valami sántít ebben az egészben. 

  - Na, most már kezdheti - dobta le magát mellém a kanapéra a társaság negyedik tagja, mihelyst kezében egy pohár narancslevet szorongatva visszatért a konyhából. - Csupa fül vagyunk. 

  - Hogyan ölte meg Janine Hawkinst? - tettem fel újra a kérdést, külön nyomatékosítva minden egyes szót. 

  - Kiderítettem, hogy aznap ő is elmegy az egyetemre riportot készíteni - sóhajtotta Mynett, mikor végre rászánta magát, és beszélni kezdett. Mindenről említést tett: elregélte, hogy egy barátjától kapta az információkat, aki történetesen a nő kollégája volt, hogy még aznap elment kötelet vásárolni a helyi sportboltba, hogy direkt gyakorolta a horgászcsomó megkötését a nagy nap előtt. Könnyeivel küszködve mesélte, hogyan és hol várta be az áldozatát az egyetem előtt, hogy miket mondott Janine a halála előtt, azonban mikor ahhoz a részhez ért, mikor kitekerte a folyvást sikoltani akaró újságíró nyakát, nem bírta tovább, s mellkasából felszakadt a keserves zokogás. A történetet alig pár szóban fejezte be: a konyha ajtaján át bevonszolta a holttestet az épületbe, és jobb híján az alagsorban akasztotta fel. Csöndesen figyeltem az ültében előre-hátra ringó férfit: az elbeszélés korrekt volt és részletes, mégis hibádzott nekem még valami. 

  - Miért tette? - kérdeztem halkan. 

  Mynett meglepetten kapta fel a fejét, mielőtt válaszolt volna. 

  - Mert elutasított. Én csak egy kis szeretetre vágytam, de... ő megtagadta tőlem... - suttogta, végig remegő kezeit tanulmányozva. 

  Pár pillanatig töprengőn figyeltem magas alakját, mégse bírtam rájönni, hogy mi nyugtalanít. Végig igazat beszélt, mégis olyan érzésem volt, mintha valamit elhallgatna. Tán épp azt, ami miatt most ennyire rémült.