Schachspiel - Sherlock 2. generation

Ketten voltak

~SERA~

- El se hiszem, hogy sikerült téged kikönyörögnöm a szobádból! - karolt belém Ignis vigyorogva, ahogy leszálltunk a buszról a Temze partján. Való igaz, manapság nem töltöttem sok időt a csapattal: minden energiámat felemésztette, hogy sikerüljön egy profilt felállítanom az elkövetőnkről, ráadásul nem is tudtunk volna hol összeülni; nálunk a kis magánakciónk óta igen puskaporos volt a hangulat, barátnőmnél az elmondása szerint nem fértünk volna el, Olivernél pedig egy hete vizsgatételek borították a padlót. - Jutottál valamire az esettel kapcsolatban?

- Egyelőre ott tartok, hogy az elkövető nagy valószínűséggel nő - feleltem. - Vörös hajú, magas. Jobbkezes.

- Ennyi? - pillantott rám Ignis meghökkenten.

Elhúzott szájjal bólintottam, s kissé gyorsítottam lépteimen.

- Lehet, hogy ő is a médiában dolgozott - vetette fel barátnőm néhány perc múltán. - Apád azt mondta, Riley egy kétszínű kígyó volt, nem? Az ilyeneknek mindig sok az ellenségük.

- Le kell szűkítenem valahogy a kört - dörzsöltem meg az orrnyergem.

- Nekem van egy jobb ötletem - fordult le velem egyszer csak egy kőből rakott lépcső felé. - Kapcsold ki az agyad és szórakozz egy kicsit, elvégre ezért hoztalak ma el sétálni!

Haloványan elmosolyodtam, s inkább a minket körülölelő utcát kezdtem figyelni. Körülöttünk mindenfelé hússütő standokat állítottak fel egy ponyva alatt, jótékony homályba vonva ezzel a piacteret; a sercegő hal, marha és az azokat megbolondító különböző fűszerek aromája bekúsztak az orromba, szirénként csábítva az árusok felé - néhány lépés után azonban magunk mögött hagytuk a bazári hangulatot, s szűk, macskaköves utcákra értünk.

- Te kiviszel engem a rakpartra? - fordultam meglepetten barátnőm felé.

- Én szeretek ott - vont vállat. - Olyan jó nyugis. Te nem?

Elhaladtunk egy börtönmúzeum előtt, mely fölött cégérként egy hengeres vasketrec lengett, benne egy gyanúsan élethű csontvázzal. Halkan beszélgetve kikerültünk egy nagy csapat ázsiai turistát, s végre ismét kiértünk a napfényre: szemünk előtt egy, a középkort idéző étterem tűnt fel, amely barna falaival és vörösre festett ablakkereteivel mindig is elvarázsolt - innen már csupán pár méterre volt az a vízbe nyúló betontömb, ahova igyekeztünk.

- Azért ez már kellett, nem? - kérdezte Ignis, elnyúlva a hideg kövön. Követve a példáját magam is átkaroltam felhúzott térdeimet, s hagytam, hogy a halszagú, hideg szél kifújja az arcomból fekete tincseimet, s velük együtt a fejemből minden zaklató gondolatomat.

- Nagyon.

- Néha kijövök ide, ha már túlságosan elegem van a világból. - Csukott szemmel elmosolyodtam, s fejemet felemelve egyenesen a nap irányába fordultam.

- Banyek, most annyira kedvem lenne rágyújtani! - sóhajtotta a barátnőm. - Pedig megesküdtem, hogy leszokok róla.

- Add fel, úgyse fog menni - csóváltam a fejem, s zsebemből egy doboz Dunhillt halásztam elő, mire Ignis kikerekedett szemekkel ült fel mellettem, akár egy keljfeljancsi.

- Honnan van neked ilyened?!

- Igazából nem az enyém, hanem apámé, csak tegnap nagyon összevesztünk a nyomozás miatt, úgyhogy haragomban kizsebeltem.

- Genial!* - kacagott fel Ignis, s kérdés nélkül kihúzott egy szálat a dobozból.

Jó darabig csöndben ültünk egymás mellett, s figyeltük, ahogy a kicsapdosó hullámok végigszántanak a rakpartra vezető lépcsőkön. Egy idő után eluntuk magunkat, így versenyezni kezdtünk: két-vagy több ismeretlenes egyenleteket oldottunk fejben, megpróbálva lefőzni időben a másikat. Mikor egy eredmény fölötti vita nevetőgörcsbe fulladt, ébredtem csak rá, mennyire hiányzott már egy hasonló ember az életembe: valaki, aki nem anyáskodik fölöttem, mint a bátyám és nem hoz zavarba, mint Oliver - akivel egyszerűen csak önmagam lehetek, megélhetem minden furcsaságom anélkül, hogy kinézzenek miattuk.