Schachspiel - Sherlock 2. generation

Lesz miről beszélnünk

~OLIVER~

Reggel madárcsicsergésre és olyan szép, napos időre ébredtem, amilyen még nyáron is ritkaságszámba ment. Fölkelve elhappoltam a közös kasszából néhány szem kekszet, hogy ne vesszek éhen, míg az állomásra nem érünk, s nekifogtam a pakolásnak: az eddigi előrelátásomnak köszönthetően, miszerint minden ruhámat összehajtogatva tárolom, ez alig vett igénybe negyed órát. Kényelmesen öltözködtem, még tusolni is maradt időm, mielőtt fekete bőrdzsekim a vállamra kanyarítva leindultam volna a kollégium halljába - ott vártak rám a többiek, hogy nehéz táskáinkkal felszerelkezve arcunkat a pályaudvar felé fordítsuk.

...Aha, meg a mesemaci.

A fent leírtakból semmi nem valósult meg, sőt, mindennek inkább a fonákja; késve keltem, kapkodva ráztam táskámba a már egyébként is gyűrött göncöket, s ehhez mérten úgy értem türelmetlenül toporgó barátaimhoz, mint egy elnyűtt madárijesztő: kócosan, rendezetlenül és rettentő éhesen - s akkor a fenyegetést, miszerint lekéssük az egyetlen vonatot, ami három napon belül Londonba indul, bele se számoltam.

- Mennyi az idő? - kérdezte Sera, ujjával türelmetlenül dobolva a busz ablakkeretén.

- Háromnegyed tíz - felelte feszülten Darius. - Remélem, nem lesz nagy sor.

Természetesen az volt.

- Az ott a mi vonatunk? - bökött a sínen várakozó csillogó szerelvényre Ignis. Bólintottunk, s tovább toporogtunk a csigalassúsággal haladó sorban. Nyugtalan pillantást vetettem az órámra: kilenc óra ötven perc volt. Ha van egy kis szerencsénk, és nagyon gyorsan tudunk futni, talán...

... Odaértünk volna, ha nem romlik el a bankkártya-terminál. Így azonban a szemünket forgatva vártuk, hogy a pénztáros odahívja az illetékest, s premier planban láthattuk, amint a vonat becsukja az ajtaját.

Döbbent pillantást vetettem barátaimra, majd egyszerre robbant ki belőlünk a hangos, hitetlenkedő nevetés. Kiálltunk pénztárak elől, s továbbra is hahotázva figyeltük, ahogy a járatunk kigördül az állomásról: ezzel a helyzettel már nem lehetett mást tenni, mint kikacagni. Mégis hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek?!

- Van más vonat Londonba, vagy mehetünk gyalog? - fordult felénk Ignis, mikor már kissé lecsillapodtak a kedélyek.

- Megnézem - feleltem, előhalászva a zsebemből a telefonom. Az ácsorgást megunva székhelyünket egy padra helyeztük át; barátaim ott álltak engem körbe, kíváncsian hajolva a néhány helyen betört képernyő fölé. - Elvileg van, csak kétszer át kell szállnunk.

- Arra rámegy a gatyánk - húzta el a száját a vörös lány.

- Máshogy viszont soha nem jutunk haza - pillantott rá Sera, amolyan ,,így jártunk" arccal. - Hogy mennénk?

- Először elutaznánk innen Glasgow-ba egy közvetlennel, aztán ugyanígy Manchesterbe. Onnan pedig indul egy személy a Paddingonra.

- Felhívom apát, hogy ma ne várjon minket - nevetett fel Darius tehetetlenül. - Mikor megy a glasgow-i?

- Másfél óra múlva - vetettem egy pillantást a menetrendre. A többiek kelletlenül felnyögtek, én azonban most először kezdtem pozitívan tekinteni az események efféle fordulatára: legalább lesz időm megreggelizni.

- Tehát most van kilencven percnyi szabadidőnk - summázta Ignis. - Nem tudom, ti mit terveztetek, de én veszek valamit enni. Valaki még?

- Csatlakozom - kaptam fel a fejem. A Holmes-testvérek tagadóan csóválták a fejüket, így nehéz táskánkat hátrahagyva kettesben indultunk a Pret a manger felé, amit már érkezésünk pillanatában kiszúrtam; most, hogy már nem kellett a lekésett vonat miatt idegeskednem, nyugodt szívvel engedhettem teret a kávézás és a felettébb csinos szendvicsek iránt érzett vágynak.