Schachspiel - Sherlock 2. generation

Charing Cross

~SERA~

  Három napon át ültek az ügyemen, mire megengedték, hogy beszélőre menjek. A tudatlanság és az ingerszegény környezet csaknem az őrületbe kergettek: fogalmam sem volt, miként zárult Ignis tárgyalása, vagy hogy a többiekkel mi lett. Abban ugyanis biztos voltam, hogy az engem övező vádak őket is besározzák majd, hisz minden ügyünkön együtt dolgoztunk - a gyomrom minden alkalommal emeleteket süllyedt, mikor meghallottam, hogy valakit végigkísérnek a folyosón. Elhatároztam magamban, ha meglátom itt Olivert vagy Dariust, akkora börtönlázadást csapok, amekkorát Anglia még nem látott. 

  -Jöjjön - vetette nekem oda az egyik őr a harmadik napon. Időérzékem már kezdett cserben hagyni, ám a Nap állásából úgy kalkuláltam, valahol délelőtt tizenegy és dél között járhatunk. 

  Engedelmesen tűrtem, hogy két oldalról megragadják a karom, s ellentmondást nem tűrően végigvonszoljanak a folyosón. Hosszú lépteimnek hála hamar felvettem velük a ritmust, s onnantól kezdve úgy vonultam köztük, mintha ők lennének a foglyok, nem is én. Fogamat csikorgatva néztem egyikükre, aztán a másikukra - ha létezett számomra gyűlöletes dolog, hát az biztos az volt, ha valaki megfosztott a méltóságomtól. Lesz egy-két szavam Lestrade-hoz, ha végre elengednek. 

  - Negyed órát kapnak - közölte a férfi, majd elforgatta a kulcsot a zárban. Néhány pillanatig hunyorogtam, ahogy beléptem a cellámnál jóval világosabb terembe - mikor azonban megláttam, ki ül a székben, egy másodperc alatt megfeledkeztem minden efféle problémámról. 

  - Apa! - kiáltottam fel, s mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, néhány lépéssel átszeltem a szobát, s szorosan magamhoz öleltem. A megkönnyebbülés hullámokban öntött el: az ő látogatására számítottam legkevésbé, holott mindenek fölött rá volt szükségem. Mikor eltávolodtunk egymástól, s lassan leereszkedtem az előkészített székek egyikébe, észrevettem, hogy remeg a kezem. 

  - Minden rendben? - függesztette rám a pillantását apám, miután ő is helyet foglalt. 

  - Nem - ráztam meg a fejem, s halkan, hisztérikusan felnevettem. 

  - Adnak eleget enni? 

  - Igen - bólintottam vonakodva; ez a fajta kérdezősködés nagyon nem az ő stílusa volt. Lassan, tételről tételre szemügyre vettem: ugyanazokat a ruhákat viselte, amiket szokott, arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, ujjaival ugyanúgy dobolt az asztalon. 

  Vagy mégsem. 

  Maradjunk semlegesek - morzézta az asztalon, mikor végre méltóztattam odafigyelni. - Amiről beszélni fogunk, nem tartozik a laikusokra. 

  Haloványan elvigyorodtam, s kérdeztem valamit az otthoniakról. A laikusokra. Ez azt jelenti, hogy végre elismer, mint szakmabelit?! A hosszú, hideg napok után most először éreztem némi melegséget. 

  - Mrs. Hudson főzött ma valamit? - érdeklődtem. 

  Mi lett Ignisszel? 

  - Akkor fogott hozzá, amikor elindultam. Azt mondta, ragu lesz. 

  Életfogytiglant kapott, de nem jogerős. 

  - Jól bánnak veled? - kérdezte most apa. 

  - Tűrhető. Azért nem egy wellnesshotel - vontam vállat nemtörődöm módon, miközben sebesen kopogtam az asztalon. Az új fejlemények elborzasztottak: ha Ignis börtönt kapott, el fognak ítélni engem is, és vele ellentétben nekem ez komoly hátrányt jelentene. Ki kell jutnom valahogy, vagy legalábbis apa tudomására hoznom, amire rájöttem, mert következő alkalommal talán már csak a tárgyalóteremben láthatom.