Nebánts virág I-II (L.S. ff.) BEFEJEZETT

MÁSODIK RÉSZ I. Ha fordul a kocka...(Ébredés 2)

Harry már vagy ötvenedszer olvasta újra a levelet a kórház várótermében, ahol a férje életét próbálták megmenteni. Átkozta magát, amiért még bement az irodába átöltözni és áldotta a sorsot, hogy ennek ellenére még talán időben érkezett.

"Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam, hogy a telefonjaimmal zavartalak, hogy az ágyban el kellett játszanod, hogy jól érzed magad velem, hogy rád tukmáltam a társaságom, mikor legszívesebben valahol máshol lettél volna, másnak a karjaiban. Sajnálom, hogy ennyire buta vagyok." Ezzel kínozta magát újra és újra. Már alig tudta olvasni a betűket, kezdtek teljesen elmosódni. Talán ennyire izzadna a tenyere? Vagy a vihar végül utat tört volna magának a tetőn keresztül?

- Fogja ezt, Mr Styles - hallott egy gyengéd hangot a feje fölül. Martha nézett rá sajnálkozóan egy zsebkendőt nyújtva felé. - Törölje meg az arcát.

- Köszönöm, Martha. - Elfogadta a halványkék textilt és letörölte vele a könnyeit, bár sok értelme nem volt, mert azok a fránya cseppek újra és újra eláztatták az arcát.

- Maga tényleg szereti, ugye? - kérdezte a házvezetőnő. Nem volt rosszallás a hangjában, holott a férfi tisztában volt vele, hogy Martha is tudott sok mindent róla.

- Igen. Mindennél jobban szeretem - vallotta be szemlesütve - Nem...én nem veszíthetem el... - sírta el magát újra. Martha megérintette a kezét. Nem tett semmi mást, csak a tenyerét otthagyta Harry kézfején, de ez a gesztus a férfinek most nagyon sokat jelentett.

- Mr Styles? Mr Harry Styles? - szólította egy fehér ruhás ötven körüli orvos. Harry úgy pattant fel, mint aki alatt láva a pad, szíve a torkában dobogott, amíg várta, hogy a doki megszólaljon.

- Dr Clafflin vagyok, én láttam el a férjét, Mr Tomlinsont. Nos. Él. Egyelőre ennyit tudok mondani, nagyon nagy szerencse, hogy ön időben észrevette és riasztotta a mentőket, gyakorlatilag megmentette a férje életét. - Harry a megkönnyebbüléstől majdnem összeesett. Úgy érezte, forog vele a világ, a boldogság, az aggodalom, a lelkifurdalás és a mélységes szerelem egyszerre öntötte el és kicsit meg is ingott, de Martha mellette állt.

- Nagyon köszönöm, Dr Clafflin, én annyira...

- Viszont... van egy kevésbé jó hírem is. - Harry és Martha összenéztek. Milyen kevésbé jó hír???

- Az történt, hogy a mentőből való kiemeléskor a hordágyat tartó tiszt megbotlott és ... Mr Tomlinson fejét ütés érte, ami miatt az állapotának stabilizálása után azonnal a CT-be vittük. A felvétel nem igazol semmilyen friss elváltozást, ami jó. Viszont egy feltehetően régebbi sérülés nyoma is látszik. A limbikus rendszerben egy körülbelül öt milliméter átmérőjű és három milliméter hosszúságú árnyék látható, ami feltételezésünk szerint egy csontszilánk lehet. Nem fájlalta a férje a fejét?

- Mi? ...De..igen, gyakran fájt neki egy pontban, de nem tudtuk, hogy miért, azt mondta, ez mindig is így volt. Nyolcévesen volt egy autóbalesete.

- Akkor az lesz a ludas. Mr Styles, ezt a szilánkot javasolt lenne eltávolítani, de szükségem van a beleegyezésére, tekintve, hogy Mr Tomlinson nincs eszméleténél.

- Agy...agyműtét? - kérdezte elfehéredve Harry.

- Nos, ez egy egészen apró beavatkozás, nem kell felnyitnunk a koponyát, csak egy apró fúrást ejteni és azon át kivehetjük.

- Akkor tegyék, kérem, tegyék meg és...köszönöm, doktor.

- Ez a dolgom, uram.

*****

Két nap. Két teljes nap idegőrlő várakozás a folyosón, később Louis szobájában. A fiút egyágyas intenzív szobában helyezték el és Harry minden percét nála töltötte, még mosakodni is csak a kórházi zuhanyzóban volt hajlandó, nehogy lemaradjon a pillanatról, ha Lou végre felébred. Martha hozott neki friss ruhát és ételt, és beszélgetett vele rengeteget. A férfi mindent elmesélt neki kezdve Dennis első telefonjától addig, hogy a végzetes napon az ágyban gömbölyödve talált rá és már alig volt benne élet. Nem titkolt el semmit, nem szépítette a helyzetet, nem próbálta mentegetni a személyét. Beszámolója alatt gyakran elcsuklott a hangja, többször elsírta magát. Martha végighallgatta türelmesen, egyszer sem szakította félbe, nem fűzött kommentárt, nem ítélkezett.

- Lesz mit rendbe hozniuk, ha ez a buta kisfiú végre magához tér. Csak ne engedje el a kezét, Harry, most nagyobb szüksége lesz magára, mint eddig valaha.

- Mit gondol, Marha, rendbe hozhatom még ezt? - nézett esdeklőn a nőre.

- Remélem, Harry, nagyon remélem.

*****

- NEEE! ANYA! NEEE! NE MENJ EL! APAA! NEEE! - Louis magából kikelve kiabált az ágyon félig álomban, félig eszméleten. Harry odarohant az ágyhoz és ébresztgetni próbálta, de nem járt sikerrel, ezért hívta a nővért és az orvost is. Azok hamarosan meg is jelentek és megállapították, hogy Louis visszatért. Viszont be kellett avatkozniuk ahhoz, hogy lenyugtassák, ezért Harryt néhány percre kiküldték a szobából. A férfi fel-le járkált idegességében. Egyrészt nagyon boldog volt, hogy Louis végre magához tért, de aggódott is, mert soha még fel sem emelte a hangját, mióta ismeri. Nemsokára aztán elcsendesedett a szoba és Harryt újra beengedték szerelméhez.

Amint belépett az ajtón és meglátta a kristálytiszta tengerkék szemeket, legszívesebben térdre borult volna, hálát adva minden hatalomnak, aki visszaadta őt neki.

- Szerelmem! Lou! Istenem, visszatértél, annyira féltem... - ment közelebb és hajolt Lou ágya fölé Harry. - Hogy vagy? Fáj valamid? Lou?

Louis azonban csak hideg tekintettel bámult rá. A hideg talán nem is a megfelelő szó. Mi volt ez? Harag? Undor? Megvetés?

- Kicsim... mondj valamit, kérlek! - suttogta halkan.

- Mindent elvettél tőlem, Harry Styles. Mindent. Bár soha ne ismertelek volna meg...

Csók, drágáim!

Megkezdtük a Nebánts Virág második részét. Ez egy kicsit más lesz, mint az eddigi fejezetek.

Mint láthatjátok, végül is nem öltem meg szegény kicsi Lou babánkat, nem vitt volna rá a lélek, ezt ti is jól tudtátok. Viszont az utolsó mondata beszédes és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, Lou már nem az az édibédibabuci, akinek megismertük. Azért remélem, így is szeretni fogjátok.

xx