MineloÁtírás alatt

11.rész

Az elmúlt egy hét csak rólunk szólt. A tv, a rádió, az újságok, és az internet. Az egész világ tudott rólunk. Jöttek a kérdések, hogy '' Veszélyesek e?'',
"Miért vannak itt?", '"Bízhatunk e bennük?", és még egy csomó ezekhez hasonló. Persze a  válaszokat nem kapták meg. Az utcát ellepték az újságírók, és riporterek. A ház körül álltak készenlétben, hogy meginterjúvoljanak. Jól elszomorítottuk őket, ugyanis mi ki sem mozdultunk a házból. Persze anyának muszály volt, így nála próbálkoztak. A szomszédoktól is kapott hideget meleget. De nagyon jól bírta, erős volt és nem omlott össze. Megvédett minket és kioktatta azokat akik kötözködtek vele. Az ikrek is jól bírták, bár Dakotát kicsit megviselte a genszesszel való találkozó, de feldolgozta és elhatározta, hogy többet fog gyakorolni. Denis szokásos önmaga volt. Büszke volt rá Natali, hiszen ő cselekedett hármunk közül a leghamarabb és jól tartotta a frontot.
És végül én. Az, hogy megöltem a genszeszt még mindig nem tudtam feldolgozni. Anya is, Natali és az ikrek is elmondták sokszor, hogy ezt meg kellett tennem, plusz ő a mutánsok ellensége volt.
Ezenkívűl elég nehezen bírtam a bezártságot. Nem mentünk sehova, az iskolát is ki hagytuk.
Ami viszont nagyon meglepett, hogy nem jöttek a Mineloról. Hiszen a múltkor még az a kopasz, seb helyes csávó azt mondta, hogy nem szabad, hogy lelepleződjünk. De lehet, hogy meg van az okuk,hogy nem jönnek. Hiszen egy egész bolygónak nem tudják törölni az emlékezetét, plusz ott az internet ahova ha valami felkerül, az örökre ott marad. Úgy, hogy ez elég vesztes ügy.
Őszintén magamban megfordult az is, hogy ezt az egészet ők tervelték ki. Mármint elgé gyanús, hogy Talia mindenféle marasztalás nélkül elengedett és után nem keresett. Ha belegondolunk ez tényleg lehet az ő műve is. Felakarta mérni, hogy mire vagyok képes, vagy be akarta bizonyítani, hogy attól, hogy 16 éves vagyok igenis harc képes. Persze ez csak egy feltételezés. Az is lehet, hogy a genszesz tök véletlenül keveredett ide. Bár szerintem ennek elég kicsi az esélye.

A héten egyébként sokszor voltam a gyakorló teremben. Natalival egy új gyakorlatot kezdtünk el.
-Tehát a két kezed egymással fordítsd szembe. - mondta az utasítást. Úgy tettem.
-Jó, és úgy ahogy a múltkor képzeld el ahogy a két kezed között az energia csatorna formálódik. - elképzeltem,de nem sikerült. A gondolataim akaratlanul is a genszeszen jártak. Semmi nem történt,még csak katasztrófa se.
-Koncentrálj. Ne terelje el semmi a figyelmed. - becsuktam a szemem és kizártam minden gondolatom. A bennem lévő energiára öszpontosítottam. Másodperceken belül energia csatorna kezdett áramlani a két tenyerem között. Már meg tanultam, hogy ha abba akarom hagyni akkor is összpontosítani kell. Ökölbe zártam a kezeim így megszünt a csatorna.

Ma van a napja, hogy újra suliba megyünk. Félek, hogy hogyan fognak ezek után viszonyulni hozzánk.
Este egyébként semmit nem aludtam,ezért reggel úgy néztem ki mint akit a kutya szájából húztak ki. Miután megcsináltam a szokásos teendőket lementem a konyhába, ahol anya újságot olvasott. Amikor eléálltam felnézett az újságból és rám mosolygott. Kipakoltam a hűtőből a szendvicshez valókat és leültem én is az asztalhoz.
-Félsz igaz? - törte meg a csendet anya.
-Egy kicsit. - a torkomba hatalmas gombóc lett. - Na jó nagyon.
-Ne félj. Aki igazán ismer, nem fog ellened fordulni. És ha bele gondolsz nem bántottad őket eddig se, pedig akkor is meg volt már az erőd. Attól, hogy most tudják is, te ugyan az a lány maradtál. - bíztatóan rám mosolygott. - Megbeszéltem Natalival, hogy ma én viszlek el titeket a suliba. - mondta miközbe már kilépett a konyhából. Elkészítettem a szendvicset, majd kimentem az előszobába. Elpakoltam majd felhúztam a cipőm és a kesztyűt. Anya már teljes készenlétben állt az ajtóban. Ahogy killéptünk már az ikrek is itt voltak. Mind a ketten a lépcsőn ültek.
-A White ikreket kéretik felkellni a földről, mert felfáznak. - mondta kedvesen anya. Mind a ketten felénk kapták a fejüket. Dakota azonnal  fel pattant és megölelt. Majd Denis is felém lépett és ő is így tett. Igen az a Denis aki olyan ellenszenves volt az elején a legjobb fiú barátom lett. Dakota pedig egyértelműen a legjobb barátnőm. Ő úgy hívott engem, hogy BFF.
Beültünk a kocsiba, anya pedig gyújtást adott majd kikanyarodott a parkolóból. A suli kapuja előtt kiszáltunk és megfogtuk egymás kezét. Én álltam középen, a jobb oldalamon Denis a balomon pedig Dakota. Így indultunk el.
Amikor beléptünk a nagy kétszárnyas ajtón az összes diák ránk tekintett. Sugdolózni és mutogatni kezdtek felénk. Kezdett rajtam felülkerekedni a pánik. Denis megszorította kezem, mire én felnéztem az arany ön csillogó szemébe.
-Minden rendben van nyugi. - suttogta úgy, hogy csak én halljam. Elkezdtünk előre lépkedni, a diákok teljesen a szekrényekhez húzódtak. Szerencsére egymás mellett voltak a szekrényeink, így nem kellett külön vállnunk. Bementünk a terembe, ahol még senki nem volt. Leültünk és vártuk a többieket. Lassan elkezdtek befelé szálingózni az osztály társaink. Mindegyikük úgy nézett végig rajtunk mintha sorozatgyilkosok lennénk. Bejött Haily is, de most nem jött oda, hogy megöleljen. Ő is azoknak a diákoknak a táborát erősítette akik csúnyán néztek rám. Hát ha a gimi legkedvesebb lánya ellenszenves lett akkor a többieknek a reakciója rosszabb lesz. És igazam volt. Amikor az első szünetbe kiléptünk meghallottuk az első suttogást.
-Milyen már, hogy az igazgató hagyja, hogy ilyen lények járkáljanak szabadon a suliban. Be kellene zárni őket karanténba. - mondta egy szőke lány a mellette álló barátnőjének.
-Téged kéne karanténba zárni. - köpte oda Dakota idegesen. A lány hirtelen azt se tudta, hogy mit mondjon,így inkább gyorsan elment. Na most azt hiszem megismertem Dakota agresszív énjét. Denis megrázta a fejét, majd Dakota kezéért nyúlt és húzni kezdte a szekrényeink felé.
Ahogy kinyitottam a szekrényem egy papír lap esett ki. Ez állt rajta:
"TAKARODJATOK A GIMIBŐL!"
Elakadt a lélegzetem. Denis kikapta a kezemből a lapot majd összegyűrte és kidobta a szemetesbe. Hozzám lépett és átölelt. Szorosan hozzá bújtam.
-Majd megszokják és abba hagyják. Nyugi. - simogatta a hátamat. Annyira örültem, hogy megismertem őket. Dakota is hozzánk lépett és átölelt hátulról. Ha most ők nem lennének valószínűleg kiborúltam volna és szabadon eresztettem volna az erőm.
A nap többi részében még mindig suttogtak mögöttünk, sőt volt aki direkt hangosan mondta, hogy ne csak mi hanem mindenki más is hallja.
Az ebédszünetben a szokásos asztalunkhoz ültünk. Elővettem a reggel elkészített szendvicsem, és kedvetlenül haraptam bele. Dakotának az idegei az egekbe jártak. Kigondolta volna, hogy egy ilyen gyönyörű, mindig vidám lány ennyire agresszív is tud lenni. Hát én nem. Denis hozta a maga szokott, nyugodt hangulatát. De azért már rajta is lehetett látni egy kis nyugtalanságot és frusztráltságot.
Mellém ült egy sötétbarna hajú, igazán helyes fiú és macsósan rám mosolygott. Denis és Dakota összeráncolt szemöldökkel néztek rá a fiúra.
-Oh... Bocsi. - vigyorgott. - Én Nelson vagyok. - mutatkozott be és rám kacsintott.
-Én Dakota, ő a tesóm Denis. - mutatott a fiúra. - Ő pedig a barátnőm Jane. - mutatott most rám.
-Igen Janet mindenki ismeri. - mosolygott rám kedvesen.
-Igen? - kérdeztem kétkedve.
-Persze mindenki rólad beszél itt. - mutatott körbe az ebédlőbe. Szorongva néztem rá. Felnevetett. Nem értem mi volt ebben olyan vicces.
-Na jó, hogy egy kicsit érthetőbb legyek. Én is mutáns  vagyok. - suttogta majd elvigyorodott. - Előre látom a jövőt. - mondta büszkén. Denis Nelson felé dobta az almáját, őpedig gond nélkül elkapta. Ez még nem igazán bizonyít semmit. Álltam volna fel, de Nelson lehúzott vissza, és a fejem felett épp, hogy elrepült egy papír galacsín.
-Nos igen így már hihetőbb. - motyogtam magamnak. - Miért jöttél? - kérdeztem és kezdtem gyanakodni.
-El kell jönnötök velem Minelóra. - mondta tök nyugodtan és közben elvett egy szál sültkrumplit Dakota tányérjából.
-Héé!-húzta maga elé a tálat Dakota.
Nelson elvigyorodott és összekulcsolta a karját
-Miért kéne odamennünk? - kérdeztem.
-Majd meglátod.-rejtelmeskedett.-De indulnunk kéne. - nézett rá az órájára majd felállt és elindult. Visszanézett a válla fölött majd megtorpant.
-Mi az tapsra vártok? - kérdezte nevetve. Nagyot sóhajtva felálltam. Denis a kezemhez kapott és visszarántott.
-Nem kell elmennünk vele.
-Ó dehogynem. - vigyorgott Nelson. Résnyire szűkült szememmel ránéztem.
-Denis figyelj. Vagy elemegyünk Nelsonnal békésen, vagy eljönnek értünk bilincset csapnak a kezünkre és elhurcolnak.-Denis bólintott egyet majd felálltak ők is az asztaltól.
Kiléptünk a suliból és az egyik bokor mögé mentünk. Nelson becsukta a szemét és a halántékára helyezte a mutató és középső ujját. A portál sisteregve kinyilt, mi pedig beléptünk rajta.