MineloÁtírás alatt

22.rész

Egy hét után most először volt, hogy nem kellett valami kötelező dolgot csinálnom. Gondolok itt a hadsereg szervezésre, a haditanácsokra, a Trevor féle edzésekre. Mozgalmas hetem volt mit ne mondjak. De ma végre úgy keltem fel, hogy volt időm lustálkodni, nyugodtan elkészülni.
Az ágyon ültem, amikor egy párna landolt az arcomba. A lövés Dakotától jött, aki hangosan nevetve terült el az ágyán.
-Látnod kellett volna az arcod. - mondta nevetve, de félre nyelt így vihogása fuldoklásba ment át. Miután befejezte a köhögést, azonnal hozzá vágtam egy párnát. Így kezdődött a párna csata. A hangos vihogásra először Nelson feje bukkant fel az ajtóba. És hát mit ne mondjak nem kellett őt kérni, hogy jöjjön, azonnal becsatlakozott. Nelson után jött Carla, majd Valeri és Denis, végül pedig Davis is becsatlakozott.
Nevetve területünk ki a földön. Davis mellettem feküdt, rám mosolygott, majd összekulcsolta a kezünket. A szívem eszeveszett tempóban kezdett el verni, azt hittem kiugrik a mellkasomból. A következő pillanatban Nelson hirtelen felugrott.
-Ma átmegyünk a Földre. - jelentette ki. - Pizzát akarok. - mindenki hevesen bólogatni kezdett. Akkor mindenki egyet ért.
Ma szabadnapunk van, úgy hogy ki kell használni. És amúgy is már rég voltunk otthon. Ideje meglátogatni anyát és Natalit is. Az ikreknek is biztos hiányzik már az anyukájuk.
Davis megbeszélte Trevorral, hogy mi a tervünk mára, addig mi elkészültünk. Egy órá múlva már útra készen álltunk az ajtóban. Nelson nyitotta meg a portált, amin egyesével bementünk és perceken belül ki is jöttünk. Egy koszos sikátorba érkeztünk.
-Valami tisztább helyet nem találtál? - kérdezte Carla Nelson felé fordulva.
-Ez a legbiztonságosabb. - felelte Nelson minden féle visszavágás nélkül. Fura. Mehszoktuk, hogy Carla és Nelson egész nap szívják egymást vérét. Azonban a múltkori küldetésünk óta Nelson mintha megváltozott volna. Persze még mindig ugyan úgy el van telve magával. Szereti fényezni és fényeztetni magát, de Caralval már nem vív szó csatákat. Sőt szinte nem is beszél vele,vagy legalább is minimalizálja vele a társalgást. Szerintem megsértődött, nem is kicsit. Carla azt mondja nem érdekli, de tudom hogy zavarja nem. Ugyanis a látszat ellenére nagyon szeretik egymást és megbíznak egymásba, persze mint barátok.

Tőlünk zengett az egész pizzázó,betelt a kis helység a nevetésünkkel. Sokan furán néztek ránk, hiszen mi az, hogy 16-17 éves gyerekek nincsenek iskolába. Ők nem tudják, hogy milyen 16-17 éves gyerekek vagyunk mi.
Három féle családi pizza került elénk az asztalra. A hasunkat mindannyian szeretjük, így nem igazán maradt felesleg. Dakota és Denis szóltak Natalinak, hogy nem sokára ott vagyunk, én pedig anyát értesítettem, hogy megyek. Feksikoltott a telefonba, így azt kénytelen voltam eltartani a fülemtől.
-Anya viszem a csapatot is, úgy hogy végre őket is megismerheted.
-Rendben. Akkor sütök gyorsan egy kis csokis kekszet. Vigyázzatok magatokra.-azzal lerakta a telefont. Elkuncogtam magam, Davis pedig mellém lépett.
-Minden oké? - kérdezte.
-Persze. - mosolyodtam el.
Nevetve sétáltunk végig az utcán mint egy hangos baráti társaság. Hiszen azok voltunk. Baráti társaság, sőt szinte egy család. Tudtuk, hogy feltétel nélkül szeretjük egymást és bízunk egymásba.

Először Natalihoz mentünk. Azt mondta menjünk le a pincébe hisz ott sokkal nagyobb hely van, jobban elférünk. Kedves emlékeket idéz fel bennem a helység.
-Itt használtam először, úgy igazán az erőm. - mondtam Davisnek, miközben beléptünk a vas ajtón.
-Sziasztok! - köszöntött minket Natali. Az ikreket jól megölelgette, de persze minket sem hagyott ki.
-Anya. - szólalt meg Denis. - Szeretném neked bemutatni Valerit... Mint a barátnőmet.-gyors beszélgetés  zajlott le Valeri és Natali között. Persze csak gondolatokban.
-Örülök, hogy megismerhetlek. - mondta Natali, majd szorosan átölelte Valerit.
Az elmúlt hét eseményei hamar felelevenítésre kerültek és szóról szóra el is lettek mondva.
Anyához is felmentünk, aki hatalmas örömmel fogadott minket. Rendesen be  volt sózva. Pörgött-forgott a konyhába. A rövid látogatás után még sétálni mentünk a városba.
-És mit szólnátok ehez. - itt hatás szünetet tartott Nelson. - Nelson admirális. - vigyorgott büszkén. Szóval Nelsonnak ez lenne a szuperhős neve.
-Ez béna. - mondta Carla. Nelsonnál pedig betelt a pohár.
-Te vagy a béna. Elegem van a beszólogatásaidból. - fakadt ki hisztirikusan Nelson. Carla megkökkenve állt meg.
-Neked mégis mi bajod? - kérdezte.
-Te vagy a bajom. Elájulsz egy izmos, szárnyas csávótol és úgy viselkedsz a közelébe mint egy liba.-hát most már tényleg mindneki meghökkent.
-Nelson... - kezdte Carla.
-Nem. Nem érdekel az állandó szapulásod meg az ábrándozásod Cemeronrol. -szinte köpte a nevet, aztán elfordult és egy portált nyitva elment.
-Azt a rohadt... - mondta Davis. - Nelsonnak tetszik Carla.
-"Erre még én sem számítottam" - hallottam Valeri hangját a fejemben.
-Én...én utána megyek. - azzal kinyított ő is egy portált és eltűnt.
-Király itt mindenki szerelembe esik csak én nem... - sóhajtott Dakota. Erre Davissel csak egymásra néztünk. Ez vajon a mi esetünkben is igaz?

Beültünk egy cukrászdába ahol én egy szelet sajtortát ettem és egy bögre forrócsokit szürcsölgettem, amíg a többiek mindemféle süteményt magukba tömtek.
-Megkóstolhatom? - bökött Dakota a sajttortára.
-Persze. - ebben a pillanatban kivágódott a cukrászda ajtaja és két genszesz lépett be rajta. Egyből felugrottunk a helyünkről és támadó pocíciót vettünk fel. Tompán hallottam egy női sikítást ami valószínűleg a pénztárban álló hölgyből szakadt ki.
-Szaladjon!-kiáltott neki Davis. - Valeri segíts neki. - utasította. Valeri áttugrott a pulton majd mmegragadta a hölgy kezét és kirángatta a cukrászdából.
Éreztem a bizsergető érzést az ujjaimban. Alig vártam, hogy kieresszem magamból az energiát.
Az egyik genszesznél egy íj volt amivel egyből ránk célozva előtte az első nyilát. Denis mellénk ugrott majd belecsapott a levegőbe aminek következtében a kinti fának az ágai szuper gyorsasággal betörtek az ablakon és fel fogta a nyilakat. Kikukkukkantottam a fa alól majd ökölbe szorítva a kezem előre csaptam. A villám pontosan oda érkezett ahol a genszesz állt. Csak hogy gyorsabb volt, így csak a helyére csapott be a villám. Eközben Davis és Dakota eltüntek, pontosabban láthatatlanná váltak és a másik genszesz mögé kerültek. Ekkor meg jelentek és egyszerre csaptak le a genszeszre. Mivel nem  volt náluk fegyver közelharcot vívtak és közben nagyon kellett figyelniük, hogy ne találja el őket a genszesz lövedéke.
Denis folyamatosan hárította a felénk érkező nyilakat.
-Innen nem tudom eltalálnj. - mondtam Denisnek. - Tudsz fedezni?
-Megoróbállak. - mondta Denis, de a hangájába félelmet éreztem .
-Nem lesz semmi baj. - nyugtattam meg.
-Fedezz!
Kirontottam a faág mögül és pár lépés után már a genszesznél voltam. Ekkor megjelent mögötte Valeri és meg próbálta kitépni a kezéből a íjat. Ki használva a pillanatot a nyakára raktam a kezem.
-Valeri engedd el! - amint elengedte belevezettem az energiát, ami szinte feszített belülről. A genszesz felkiáltot, majd hörgés e fordult állt,mert fekete vér kezdett el kifolyni a szájából.
Valeri felkapta a földről az íjat, majd kikapott a faágba belefúródó nyilak közül egyett és a másik genszeszre célozva előtte. A nyíl Dakota és Davis között zúgott el és pontosan a genszesz szívébe fúródott.
-Túl sok meglepetés mára. - mondta fáradtan Dakota, majd lehuppant a földre, hogy kifújja magát. Davis is követte a példáját. Én ahogy lenéztem a kezemre láttam, hogy fekete a genszesz vérétől. Denis óvatosan átfogta a csuklóm és bevezetett a cukrászda konyhájába.
-Jól vagy? - kérdezte, miközben a csaphoz irányított. Én még mindig csak a kezemet bámultam. Most volt először nyoma annak, hogy tényleg öltem.
-Jane... - Denis az állam alá rakta a mutatóujját és felemelte a fejem.
A kezem a meleg víz alá tartotta és dörzsölni kezdte. Miután azon már nem maradt semmi letépett egy papírtörlőkendőt, majd ezt egy kicsit bevizezve az arcomhoz emelte és végig törölte. Amint végzett hátra lépett egyett,én pedig a nyakába borultam. Azonnal visszaölelt.
-Jane.-suttogta a nevem. - Mi a baj?
-Nem is tudom. Egyszerűen csak lesokkoltam. Ennyi. - motyogtam. Óvatosan kibontakoztam az ölelésből, majd egy hajtincset a fülem mögé simítottam.
-Tudod most látszott igazán hogy gyilkoltam. Ott volt a kezemen a vére.
-Ez ennyire mélyen érint? - kérdezte óvatosan.
-Nem. Egyáltalán nem érint mélyen. Nem érzek semmit amikor megölök egy genszeszt. Nem érzek bűntudatot, hogy elveszek egy életet.-Denis kissé negillatődve állt előttem, nem igazán tudott hozzá szólni. Ekkor beléptek a többiek. Dakota, Davis és Valeri.
-Minden oké? - kérdezte Davis, majd mellém lépett és megfogta a kezem.
-Igen. - mondtam csöndesen. - Menjünk haza. - jelentettem ki.
Miután nagyjából rendbe raktuk a cukrászdát kiléptünk a késő délutáni napsütésbe. Az emberek semmit sem vettek észre az imént történtekből. Gondtalanul sétálgattak és minket is csak sima tinédzsernek néztek.
Mindegyikünk lehajtott fejjel sétált az utcán. Fel kellett dolgozni az eseményeket.
A genszeszek tudták, hogy ott vagyunk és valószínűleg azt is, hogy kevesebben. Azt is tudhatták, hogy fegyver nélkül. Tehát mindent tudtak. És a ráadás, hogy nyilvánosan emberek között támadtak ránk, ami nem jellemző.
Tehát ez azt jelenti, hogy megkezdődött?
Itt az ideje a háborúnak?