ＴＨＥ ＳＰＡＲＫ ＯＦ ＨＯＰＥ ✧ ꜱᴛᴀʀ ᴡᴀʀꜱ

1

A horizonthoz közeledő égitest hatalmas glóriájával együtt bukott alá a rózsaszínre színezett felhőknek. Az aranyló homok parázslott a rávetülő fénysugaraktól, ami így olyan hatást keltett, mintha nemesfém rögök lebegnének a fodrozódó tenger felszínén. Mindent beborított, a legapróbb résekbe is befúrta magát a jakkui homok, amely az esti széllel csak méginkább megtapadt az eredetileg híres-neves csempész birtokolta méretes fémjárgányon.

Összeszűkült szemekkel figyeltem előre, mintha keresnék valamit. Elmém tudta jól, az inkább lenne valaki, mintsem holmi élettelen tárgy.

A segédpilóta helye üresen árválkodott mellettem, csak én voltam és a bolygót uraló végtelen csend. A többieket hátrahagyva szöktem el az egyensúlyba hozott univerzumot ünneplő ceremóniáról, így amint lábaim a forró homokba süppedtek, némaságba burkolózott dűnékkel találtam szembe magam. Hónapok óta először.

Minden egyes lépésem maga után nyomot hagyva, tompa puffanásokkal ért földet. Úgy futottam végig a kietlen tájon, mintha az számomra idegen volna és nem volnék tisztában a veszélyeit illetően. De az igazság az volt, hogy jobban ismertem ezt a helyet, mint bárki más. A Jakku összes zegét-zugát bejártam már részben a magánynak, részben a kalandor természetemnek köszönhetően.

Ahogy benyitottam a homokkőből épült, zsúfolt házba, egy pillanatra könny szökött a szemembe. De nem engedtem a csábításnak, mély levegőt véve léptem be a régen otthonomként funkcionáló lyukba. Az egész mintha összement volna, de le mertem volna fogadni, hogy mostanság inkább csak én találtam szembe magam monumentális terekkel.

Hazudnék, ha azt állítanám, minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Az étkezőként is szolgáló asztalra rendezgetett fémalkatrészek fele a földön hevert, nem beszélve a feltúrt ágyamról és ruhásszekrényemről. Valaki itt járt, méghozzá nem is olyan régen. A mosogatóban árválkodó vízcseppek miatt jutottam erre a következtetésre, ugyanis a bolygó éghajlatára hivatkozva hat óra kell hozzá, hogy a víz elpárologjon. Mikor még kicsi voltam, én magam mértem meg.

Már éppen egy lépés választott el az ágytól, mikor a ház ajtaja hangos csapódással tudatta velem, nem vagyok egyedül. Pillanatok sem kellettek ahhoz, hogy aktiváljam fénykardomat, így annak aranyló fénye és a belőle áradó hő arcomra vetült. Azonnal megpendültem tengelyem körül, és mint aki kész szembenézni bármiféle veszedelemmel, nagy levegőt véve tartottam maga elé a fegyvert.

Viszont a konyhában egy olyan személy állt, akit ott szerettem volna találni.

Lassan engedtem le a fénykardot, ezzel egyidőben annak pengéje is visszahúzódott. De ezen kívül nem mozdultam. Kővé dermedve bámultam a férfit, akinek arcán most valami sokkal csúnyább seb húzódott végig, mint amit még én ejtettem rajta az erdőben.

- Ez mind a te hibád - suttogta Ben összevont szemöldökökkel. Fátyolos tekintettel, heves fejrázásba kezdtem.

- Nem igaz - nyeltem egyet. - Én megpróbáltam...

- Ne hazudj! Legalább magadnak ne.

Arca furcsa grimaszba torzult, majd torkához kapva, fuldoklóan rogyott térdre egyenesen engem nézve. Én pedig nem mozdultam. Csak álltam ott ledöbbenve, mint aki nem hiszi el, hogy ez most valóban megtörténik velem, de egyben pontosan tudtam, ez a második és egyben utolsó esélyem megmenteni Ben Solot.

- Rey - suttogta mosolyt erőltetve magára, azonban ezt már nem bírtam nézni. Meg akartam emelni lábaimat, cselekedni akartam, de testemet magával ragadta a jakkui futóhomok csakúgy, mint a fekete hajú, életéért küzdő férfiét.

Az egyre csak forróbbá váló szemcsék a fénykardot is beszippantották, majd mikor már nem láttam Bent, kezdte végleg átvenni az irányítást elmém felett a halálfélelem.

- Ben! - ordítottam izzadtságban fürödve, majd felültem. Hajam kibomlott a feszes kontyokból, így a hosszúra nőtt dióbarna fürtjeim már hátam közepét simogatták. Lerúgtam magamról az egyszerű pokrócot, és magamra kapva a szakadt, fekete pulóvert és egy vászonnadrágot elindultam a tágas csarnok irányába.

Vissza fogom őt kapni.