ＴＨＥ ＳＰＡＲＫ ＯＦ ＨＯＰＥ ✧ ꜱᴛᴀʀ ᴡᴀʀꜱ

26

Három nap.

Mindössze ennyi telt el azóta, hogy teljesen tudatomnál voltam. Legalábbis hivatalosan ennyi, ha a Nap körül keringő bolygó és az azt övező két hold körforgását figyeljük, ami olykor csalóka, hiszen ezen a bolygón sokkal hosszabb ideig járják végig az ellipszis alakú pályát. Röviden tehát egy nap itt kettőnek felel meg.

Kylo Ren azóta sem került elő. Még a Sólymon veszett nyoma, és az akkori állapotából ítélve jó eséllyel veszíthette életét. Eszmefuttatásaimat igazolta az is, hogy már nem észleltem őt az Erőben. Most azonban mégis egy félig hiányos papiros felett görnyedtem, remélve a legjobbakat. A fél órája kezem ügyébe került térképet szemlélve próbáltam kisilabizálni, mégis merre lehet az a bizonyos sziget, amelyet álomképként jelenített meg előttem tudatalattim.

Han Solo és Finn társaságában jártam ott először, és mivel egy kisebb bolygóról van szó, ami bujkáló teremtményeknek ad otthont, így a térképen is nehéz kiszúrni. Ha egyáltalán rajta van.

Ötlettől vezérelve rohantam ki a hangárba, és mikor a sötétbőrű fiú intett nekem, én letámadtam a kérdésemmel.

- Nem tudom - rázta a fejét utalván arra, miszerint halvány fogalma sincs, merre keressem azt a helyet. Ajkaimat rágcsálva próbáltam minden kis emlékfoszlányt előkeresni a memóriámból, de legfeljebb az út töredéke sejlett csak fel.

Rohanni kezdtem vissza a szobámba, azonban arcom visszapattant valami kemény felületről.

Ahogy kóvályogva felpillantottam Poe-ra, az összeszűkített szemekkel vizslatott.

- A múltkor...

- Ne kezdd - figyelmeztetett.

- De én nem is...

- Kérlek, Rey! - hangját olyannyira felemelte, hogy bennem ragadt az a sok kikívánkozó szó. Tudomásul véve bólintottam, és kikerülve őt végre visszavonultam a szobámba.

Lehunytam szemhéjaimat, és egyenletes légzésemre figyelve igyekeztem minél több információt begyűjteni elmém rejtett zugaiból.

A bolygó koordinátái helyett azonban valami egészen mást találtam az Erőben, ami akkor mindennél többet számított. Egy icipici jel volt, mégis hatalmasat dobbant a szívem, ahogy felfogtam Kylo jelenlétét. Életben van. Méghozzá nem messze tőlem.

Már-már kicsúszott talpam alól a talaj, annyira eszeveszett tempóban kaptam fénykardomért, amit aztán az övembe tűztem. Azonban valaki utamat állta.

- Tudom hová készülsz - Poe összefont karokkal állta utamat.

- Ha most feltartanál...

- Veled megyek - közölte ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Nem lehet. Ezt egyedül kell végigcsinálnom. Csak így fog működni.

A férfi egészen kétkedő arcát látván elnevettem magam, mire egy kicsit felengedve ölelésébe vont.

- Vigyázz magadra!

A hangárba rohanva vittem el a Sólymot, és amint ráleltem a bolygóra amelyen tartózkodott, lassan leraktam az űrjárművet. A burjánzó zöldest már messziről kiszúrtam. Pont olyan volt, mint a látomásban. Mint az első alkalmunkkor egymással. Ez volt az az erdő.

Tüdőm nehezen tartotta velem az iramot, de nem különösebben foglalkoztam vele. Sokkal inkább számított a szigeten lévő egyetlen személy, akit most meg fogok menteni. Akár az életem árán is, hisz ennyivel tartoztam neki.

Mintha csak rám várt volna, olyan magabiztosan állt pont ott, ahol lennie kellett. Viselte maszkját, de tudtam, hogy nem lehet más alatta, csakis ő.

Ledermesztett. Minden tagomat letaglózta a láthatatlan béklyóinak serege, amelyeket körém font. Dacoltam vele, mint első találkozásunkkor.

- Sokat hallottam rólad.

Úgy járt körbe, mint valami kiéhezett ragadozó jövendőbeli zsákmányát szemlélve.

- A droid... - a háromágú pengét nyakamhoz emelte. - Merre van?

Nem szólaltam meg. Figyeltem a maszkot, amely már közel sem volt olyan jó állapotban, mint akkoriban.

- A térkép... Te már láttad - hangja bizonyosságról árulkodott, majd hirtelen megrázta a fejét, mintha nem tudná, miről beszél. Levette maszkját. Tenyereit halántékára szorítva remegett meg térde, és a fejébe nyilalló fájdalomtól hátratántorodott.

- Én is olyan pilóta szeretnék lenni, mint az apám! - ajkai szinte önállósodva formálták a szavakat, Ren láthatóan teljesen elveszítette teste felett az irányítást. A fájdalma lassan rám is átterjedt. Sikítva görnyedtem meg, ahogy fejem ólomként nehezedett le a föld felé rántva törzsemet.

- Egy senki vagy... - a férfi zihálva motyogott továbbra is. - De számomra nem.

Körmeimet a földbe vájva igyekeztem közelebb kúszni hozzá, csakhogy valami hátrarántott. Mint a barlangban.

- Egy új rendet teremthetnénk.

Vakító fehérség vette át helyét mindennek, ami eddig szemem előtt terült el, a dobhártyám pedig majd' kiszakadt a helyéről az ismeretlen forrású, élesen sípoló hangnak köszönhetően. Testem már nem érzett fájdalmat, az előbbi kellemetlen érzésnek nyoma sem volt. Eltűnt, mint minden más a szemeim elől.

Egészen észrevehetetlen bizsergés futott végig kis lábujjamban. Én mégis észleltem. Nem sokkal később átkúszott a lábfejembe, combomnál haladva felfelé tartott hasamba, mellkasomba, végül arcomnál ért célba. Mindenem pezsgett, amiből legalább tudtam; még élek.

Süllyedni kezdett alattam a talaj, mintha magába akart volna szippantani, így muszáj volt megkapaszkodnom valamiben, így egy kicsit a feltörni készülő hányásom is csillapodott. Kettőt pislogva lassacskán kitisztult előttem a való világ képe, a növényarzenál és valaki, akinek arca láttán megindult bennem valami. Könnyeimmel nem törődve térdepeltem le élettelen testéhez. Ujjaim kisimítottak egy fekete tincset kihűlt homlokából, majd végigcirógattam sápadt arcát.

- Ben - szólítgattam olyan halkan, akárcsak egy vadállatot. - Nem hagyhatsz itt. Így nem.

Lehunytam szemeimet.

Kezemet mellkasára simítva igyekeztem minden erőmmel visszahozni őt az életbe, de valami gátat képzett tettemnek. Bennem maradt minden Erő, amit csak át akartam neki adni. Összeráncolt homlokkal pillantottam a férfira, akinek kíváncsian fürkésző, mélybarna szemei már engem pásztáztak. Rózsaszín ajkai enyhén felfelé görbültek, én pedig nem tudtam megállni, az örömtől túlcsordulva húztam őt magamhoz. Ajkaink elevenen falták a másikét, mintha magát az életet szereznénk meg egymástól.

- Szeretlek - suttogtam.

- Tudom.

VÉGE.