A BTS dalai

4

Yuji szemszöge:

Másnap már egy minta nélküli, középsárga, kenguruzsebes pulcsiban indultam el a fiúk lakására. Az Expensive girl-öset otthagytam náluk, egyrészt mert nem vagyok hajlandó benne kilépni az utcára, másrészt pedig Namjoon szerint még jó lehet máskor is, a tegnapihoz hasonló vészhelyzetek elhárítására. Kék hajamat ma két fonatba igazítottam szorosan a fejem két oldalára, a végeket pedig a pulóveremhez hasonló színű gyöngyös hajgumikkal fogtam össze. Fülbevalót nem viseltem ezúttal sem, őszintén kicsit viszolygok a füllyukasztástól, és a mindenhova beakadós fülbevalóktól, nyakláncot viszont kettőt is felvettem, egy lógós csillag medálosat, és egy kissebb sima aranyszínű láncot. A felsőm ujja eltakarta a még korábban Taehyung-tól elcsórt bőrkarkötőmet, a jobb kezem kisujján pedig ott csillogott az egyik legrégebbi ékszerem, a még a nagymamámtól kapott arany karikagyűrűm. Ezt az egyet jobban becsülöm minden más ruhámnál és kiegészítőmnél, mivel sok kedves emlék fűz hozzá. Igaz a szám előtti fekete maszk kicsit elrontotta az összképet, de azért elégedett voltam a mai külsőmmel. Nem kevés fáradtságomba került egy merch nélküli szettet összeválogatni, sőt a karkötőnél el is buktam az egészet, de talán az nem annyira feltűnő, jól néztem ki, az a lényeg, és én imádom ezt az érzést.

Amikor odaértem, a fiúk már túl voltak a reggelin, így csak beköszöntem a konyhában mosogató Jin-nek, aztán Nam stúdiója felé vettem az irányt. A kopogásomat követő hangos csörömpölésre léptem be a szobába, ahol egy szerencsére üres pohár maradványaira meredő Namjoon-t találtam. Hiába voltam már hozzászokva ehhez a látványhoz, a leader ma olyan kivételesen szerencsétlenül nézett ki, hogy akaratlanul is elnevettem magam.
- Várj, segítek - fordultam vissza az ajtóból a seprűért, majd az üvegszilánkokat egy szemétlapátra söpörve kivittem a konyhában lévő kukához.
- A héten már a harmadik dolog, amit eltört. Olyan, mint egy nagyranőtt óvodás, többet kéne aludnia - jegyezte meg mosolyogva Jin, aki éppen befejezte a konyhai teendőit.
- Szerintem csak megijesztettem a kopogásommal. Tegnap korán végeztünk, volt ideje kipihenni magát - nyugtattam meg a csapat anyukáját, majd visszamentem a stúdióba, hogy elkezdhessük a munkát. Azonban amikor odaértem és leültem a székemre Nam mellé, csak egy sűrűn pislogó, karikás szemű fiút láttam, ami rögtön cáfolta a korábbi állításomat.
- Mennyit aludtál? - kérdeztem kényelmesen hátradőlve, oldalra fordított fejjel a munkatársamtól, aki nagyjából ugyanilyen testtartással ülve válaszolt.
- Nem sokat, úgy két-három órát.
- De ha nem alszol éjszaka, akkor nem tudunk dolgozni. Most még lehetőséged is volt a hosszú pihenésre, erre...
- Elkapott az ihlet - vágott erőtlenül a szavamba - írtam egy dalt.
Erre nem tudtam mit felelni, hiszen hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem még soha sem történt ilyen, így inkább csak csendben néztük egymást. Ezredszer is feltérképeztem a tulajdonképpen egész helyes arcát, a barna szemeit, az édes kis orrát, a mindig vigyorgó száját, amitől most csak egy fáradt mosolyra futotta, és a közeledő comeback alkalmából szőkére festett haját, ami most összevissza állt szinte arra várva, hogy valaki beletúrjon. Ez a valaki pedig most én voltam, de mentségemre szóljon, hogy nem direkt volt, magától mozdult a kezem. Ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy Namjoon hagyta, sőt még a szemeit is behunyta egy pillanatra, bár az mondjuk lehet hogy csak a fáradtság miatt volt.
- Menj aludni, majd dolgozom egyedül, végülis ez az eredeti munkaköröm - mondtam neki mosolyogva, majd mikor erre nem mozdult, meglöktem a mellkasát az amúgy is elől levő kezemmel, és bevetettem a titkos fegyveremet. - Menj már, oppa, ne kelljen megint győzködni téged - kértem bociszemekkel ránézve, amire ő kelletlenül föltápászkodott a székből.
- De legkésőbb délben kelts fel - ígértette meg velem, majd ténylegesen elindult a kijárat felé.
- Eltalálsz a szobádig? - kérdeztem vigyorogva.
- Kétbalkezes vagyok, nem értelmi fogyatékos - válaszolta lenézően, majd becsukta az ajtót, így egyedül maradtam.

Először természetesen Namjoon új dalát hallgattam meg. Nem volt teljes hosszúságú a szám a maga egy perc ötven másodpercével, de eléggé tetszett, valahogy különlegesebbnek hangzott, mint a többi. Egyelőre nem csináltam vele semmit, majd délután elmondja, hogy mit akar kezdeni vele, helyette más félkész számaink felé fordítottam a figyelmemet. Éppen egy refrén kellős közepén tartottam, amikor megláttam, hogy a mellettem levő széket elfoglalja valaki.
- Nam, mondtam hogy menj alud... Jimin! Mit keresel itt? - néztem meglepetten újdonsült szomszédomra.
- Hát tudod, eszembe jutott egy dalszöveg szerűség, azt próbálom folytatni. És mivel te vagy itt a nagy kreatív elme, gondoltam ha melléd ülök, talán elkap engem is az ihlet - mosolyodott el olyan jiminesen, majd komolyra váltva folytatta. - De azt is megértem, ha látni sem akarsz, nyugodtan küldj el, ha zavarlak.
- Maradj csak, egyáltalán nem zavarsz - nyugtattam meg. - De  egy baj viszont van - komorodtam el hirtelen.
- Mi? - kérdezte félve, mire diadalmasan elvigyorodtam.
- Namjoon helyén ülsz, ő pedig senkinek nem engedi meg, hogy odaüljön. Még nekem sem.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki - erre már ő is teljesen feloldódott, és a jegyzetfüzetébe mélyedve próbálkozott újra az írással. Én is visszafordultam a géphez, de nem sokat haladhattam előre, mert Jimin újra megszólított.
- Yuji, bocs a tegnapiért, ritka hülyén tudok reagálni dolgokra.
- Semmi baj Chim, nem haragszom.
- Tudod, rajtam rosszul jön ki a szeretethiány  - nézett rám szomorú szemekkel. - Mindannyian szeretethiányos nyomorultak vagyunk, még Namjoon is, hiába nem vallja be, de talán én vagyok a legdurvább eset.
- Egy ölelés segítene rajtad? - kérdeztem óvatosan, mert fogalmam se volt, hogy mit csináljak most vele.
- Rengeteget - csillant fel Jimin szeme, mire olyan közel araszoltam hozzá székestül, amennyire csak lehetett, és köré fontam a karjaimat. Chim megpróbált minél jobban visszaölelni, ami a székek miatt megint nem volt egyszerű, de végül egész jól megoldotta. Sokáig így maradtunk, mert mindkettőnket megnyugtatott a másik közelsége, csak akkor engedtük el egymást, amikor rövid kopogás után kinyílt az ajtó, és egy kíváncsi Jungkook nézett be rajta.
- Jin hyung azt mondja, hogy jöhettek ebédelni - szólt, majd ment tovább a többi bandatagot értesíteni. Amikor kiértünk az étkezőbe, már csak Namjoon hiányzott.
- Nam-ot fel kéne kelteni - indultam volna a szobája felé, de Taehyung megállított.
- Az nem lányoknak való hely - jelentette ki komolyan, én pedig csak értetlenül néztem rá.
- Majd felkeltem én - mondta Jin, miközben Tae Jungkook-kal együtt kinevetett.