A BTS dalai

6

Yuji szemszöge:

Ma a szájmaszk mellett további óvintézkedéseket tettem a személyazonosságom megvédése érdekében, mivel tegnap este láttam az utcán egy alakot, aki úgy tűnt, mintha követett volna. Persze lehet, hogy megint csak vaklárma az egész, mert korábban is volt, hogy csak beképzeltem, hogy jön utánam valaki, de azért nem árthat, ha vigyázok. A fehér, BTS logós pulcsim kapucnijára ezért még egy baseballsapkát is vettem, a hajamat pedig teljesen betűrtem ezek alá. Felvettem még egy kerek dioptria nélküli szemüveget, és útnak indultam a "munkahelyem" felé. A dolgozni siető emberek miatt nem tudom, hogy követtek-e, de biztonságban megérkeztem a BTS dormhoz. Ma Jin nyitott ajtót, az extra öltözékemre pedig azonnal rá is kérdezett.
- Követtek? - kérdezte aggódva. Ilyenkor olyan édes, hogy legszívesebben megölelgetném, de azt hiszem, hogy nem olyan laza a kapcsolatunk, ráadásul most komoly dolgokról van szó.
- Nem tudom, tegnap este láttam valakit, de lehet hogy csak véletlen volt, ahogy mindig - nyugtattam meg.
- Mindenesetre azért ma még sötétedés előtt menj haza. Majd szólok, oké?
- Köszi Jin, rendes vagy - indultam el a stúdió felé, amikor hangos kiáltást hallottam a lakás másik végéből.
- Noonaaaaaa! - robogott le Taehyung a lépcsőn, a nagy lendülete miatt pedig kis híján ledöntött a lábamról az ölelésével.
- Naaa, Taehyung-ah ne szoríts ennyire, ez már fáj! - könyörögtem nevetve a szabadulásomért, mire ő röhögve elengedett.
- De hogy máshogy mutassam ki a szeretetemet, noona?
- Mondjuk legközelebb próbálj meg nem megölni - mondtam tettetett sértődöttséggel a hangomban és összeborzoltam a haját.
- Hé! Tudod mennyi időbe telt beállítani? - kapott a karom után, de én gyorsabb voltam, és felszaladtam a lépcsőn, mielőtt elkapott volna. Erre ő utánam rohant, és végigkergetett a folyosón, amire valószínűleg mindenki felébredt, aki még aludt eddig. Emlékeztettem magam, hogy ne felejtsek el majd bocsánatot kérni Yoongi-tól emiatt, most azonban arra kellett koncentrálnom, hogy a folyosó végének közeledése ellenére elmeneküljek Taehyung elől. Már éppen kitaláltam az üldözőmet kikerülő taktikát, amikor nekiütköztem egy fekete pólós mellkasnak, felnézve pedig Namjoon ébredés utáni arcával találtam szembe magam. Azt hiszem elakadt a lélegzetem egy pillanatra, de nem tudom, hogy azért mert megijedtem attól, hogy hirtelen előttem termett, vagy azért, mert olyan jól nézett ki, hiába csak az előbb kelt ki az ágyból. Fogalmam sincs, hogy miért pont most találtam helyesnek, amikor a szőke haja összevissza állt, barna szemei félig még csukva voltak, és úgy próbálta felfogni, hogy mi is történik éppen, de én csak lefagyva bámultam őt, amíg Tae hátulról nekem nem jött. Nos, lehet hogy két BTS tag közé préselődni sok ARMY-nak örömet okozna, valójában nem volt túl kellemes érzés, főleg mivel a szemüvegem fájdalmasan belenyomódott az arcomba.
- Mi a francot csináltok ilyen korán reggel? - tolt el magától Nam, majd komoly tekintetével mindkettőnket végigmért. - Őrült kék hajúak. Rajtad minek van egyáltalán szemüveg? - mutatott rám. - Hiszen tökéletesen látsz. Vagyis látnál, ha kergetőzés közben előre néznél. Nem kellemes ám rátok ébredni - sétált el mellettünk a fürdő irányába. - Várj meg a stúdióban Yuji-yah, és próbálj addig nyugton maradni.
- Ne beszélj így velem, nem vagyok gyerek! - kiabáltam utána.
- Hát pedig úgy tűnik az az egy hónap mégiscsak nagy korkülönbség - célzott a korábbi vitáink rendszeres témájára, mire én dühösen kifújtam az eddig benntartott levegőt.
- Namji vagy Yujoon? - gondolkodott hangosan Taehyung-ah összeráncolt homlokkal.
- Tessék? - néztem rá értetlenül.
- Melyik legyen a shipnevetek? Szerintem a Namji jobban hangzik, viszont az nagyon hasonlít a Namjin-re, ezért talán a Yujoon jobb lenne, te mit gondolsz?
- Egyik se. Ne shippelj minket - jelentettem ki bosszúsan, majd otthagytam a kék hajú tesómat, és a stúdióba mentem, ahogy Nam kérte.

A ma délelőtt nem volt valami termékeny, dalok szempontjából. Nem volt semmi ihletem, és valamiért Namjoon-nal se voltunk olyan jól összehangolódva, mint ezelőtt. Nagyon remélem, hogy ez az állapot hamar megváltozik, mert egyszer így is majdnem elsírtam magam, annyira feszült lettem emiatt. Nam azért dolgozgatott egy kicsit egyedül, amíg én próbáltam összeszedni magam, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudom, miért történik ez velem. Legutóbb akkor éreztem hasonlót, amikor meghalt a nagymamám, de most semmi ilyen nem lehetett a háttérben. Talán tényleg csak fáradt vagyok mentálisan, ahogy Namjoon mondta, és csak ki kellene pihennem magam rendesen, bár nem tudom, hogy az alváson kívül mi mást tehetnék még.

Ebédnél amíg Jungkook-ék valami számítógépes játékról beszélgettek, én még mindig az ihlethiányom okát próbáltam megfejteni. Nagyon nem jókor jött most ez, mert két héten belül kész kell lennie az albumra szánt demóknak, és nem fér bele az időbe, hogy a semmin depizzek. Eléggé kiülhettek az arcomra a gondolataim, mert a bal oldalamon ülő Jimin rá is kérdezett.
- Valami baj van? Tudok segíteni? - érdeklődött, mire én csak keserűen elmosolyodtam.
- Nincs ihletem és eléggé furán érzem magam. De a legjobban az zavar, hogy fogalmam sincs miért - sóhajtottam.
- Na az tényleg elég szar. Nekem nem sokszor volt szükségem ihletre eddig, mert főleg csak eléneklem azt, amit ti írtok, de amikor egyedül alkottam valamit, akkor kerestem egy inspiráló zenét vagy képet, és azok segítettek.
- Igen ezek tényleg hasznosak, de sajnos zeneszerzés közben nem lehet zenét hallgatni - mondtam elviccelve a problémámat.
- Vagy tegnap például kerestem valakit, aki inspirál, és a hatására befejeztem egy dalszöveget. Ma akartam odaadni neked, de lehet hogy akkor ez most nem a legjobb időpont - húzta el szomorúan a száját.
- Sajnálom. De máskor majd szívesen megnézem - simítottam meg a vállát vigasztalásképpen.
- Köszönöm - mosolygott vissza rám, én pedig ettől az egy mosolytól már sokkal jobban éreztem magam.
-... de talán Yuji meg tudná csinálni - hallottam ekkor a nevemet az asztal másik végéből. Namjoon miután észrevette, hogy már rájuk figyelek, meg is kérdezte tőlem, amit az előbb fölvetett Yoongi-nak.
- Yuji, segítenél Yoongi hyungnak a dalával, amiben elakadt még a múlt héten? - nézett rám, azonban mielőtt válaszolhattam volna, Hoseok is megszólalt.
- Hogyhogy engeded nekik, hogy belepiszkáljanak a dolgaidba, Yoongs? Azt hittem nem akarod, hogy más meghallgassa a zenéidet, amíg nincsenek készen, nekem legalábbis nem engedted meg - biggyesztette le az alsó ajkát Hobi, amitől úgy nézett ki mint egy bőgni készülő kisbaba.
- Alapvetően nem engedném, de már napok óta semmit sem tudok haladni vele - sóhajtott mélyet Suga. - Úgy tűnik nem nagyon van más választásom - fordult felém ő is, ekkorra pedig már minden fiú engem nézett, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Sosem bírtam, ha túl sok ember néz egyszerre, ráadásul most még az is rátett egy lapáttal, hogy a válaszom a kérésre nem lesz nekik kedvező.
- Én... - akadtam meg rögtön az elején, mire Jimin az asztal alatt nyugtatóan simogatni kezdte a combomat, ami segített hogy egy kicsit összeszedjem magam. - Sajnálom oppa, de ma nagyon nincs ihletem, talán majd máskor.
- Mindegy, akkor még próbálkozom tovább. Este úgyis meg szoktak jönni a jó gondolataim - mondta Yoongi, majd felállt az asztaltól és üres tányérját a mosogatóba tette. Jungkook és Taehyung nemsokára követték őt, de még az ő szemükben is csalódást láttam, hogy ne is beszéljünk a többiekről. Jin, Hobi, meg még korábban Jimin... de legfőképpen Nam-on látszott a megvetés. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy most szalasztottam el az egyetlen lehetőségünket arra, hogy valaha is együttműködjünk Yoongi-val. Próbáltam szavak nélkül visszaüzenni, hogy sajnálom, de legfőképpen azzal voltam elfoglalva, hogy ne sírjam el magam, mert nincs annál pocsékabb érzés, mint amikor csalódást okozol azoknak, akik a legfontosabbak neked.

Már lassan mindenki ment a dolgára, amikor a leader odajött hozzám, hogy elmondja azt, amit már korábban is tudtam.
- Yuji én értem, hogy rossz napod van, de mégis mennyire fájt volna legalább megpróbálni...
- Joon, hagyd - kelt a védelmemre Jin, aminek most kimondhatatlanul örültem, ugyanis az a világon az egyik legrosszabb érzés, amikor Nam leszid.
- De ha legalább próbálkozott volna - folytatta a mérgelődést, nekem pedig akkor tört el a mécses, mert igaza volt. Teljesen haszontalan vagyok.
- Ne, ne sírj, nem akartam! Sajnálom - kért gyorsan bocsánatot Nam, de a könnyeimet már nem lehetett megállítani. Arcomat a két tenyerem mögé rejtetve sírtam, ebbe belesűrítve minden frusztrációmat, egy pillanattal később pedig két kart éreztem magam köré fonódni, majd meghallottam Jimin suttogó hangját a fülem mellett.
- Semmi baj, nem a te hibád - szorított magához, mire én is szorosan átöleltem őt, úgy mintha az életem függne tőle.