A BTS dalai

5

Namjoon szemszöge:

Jin gyöngéd rázogatására ébredtem, nem mondhatni, hogy kipihentebben, mint reggel. Nagy nehezen sikerült kikelnem az ágyból és elvánszorognom az étkezőasztalig, ahol már ott ültek a többiek, az evés közben elhangzott dolgokból azonban nem sokat fogtam fel, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy ne fejeljem le az előttem lévő tányért, és lehetőleg ne aludjak vissza ülve. Ebéd után Jin segítségével főztem magamnak egy adag kávét, vagyis inkább ő főzte nekem, én meg néztem ahogy csinálja. Pár perccel később a forró italtól élénken léptem be a stúdióba, ahol Yuji már türelmetlenül várt.
- Na végre! Délelőtt nem sokat haladtam, de most már minden simán fog menni - kezdte energikusan. - Hogy akarod folytatni a dalod?
Bármennyire is furán hangzik, először nem értettem a kérdést. Aztán leesett, hogy a tegnap éjszakai dalomról beszél, mert bele akarja rakni az albumba. Csakhogy én azt a dalt magamnak írtam.
- Nem akarom folytatni - közöltem vele a jelek szerint nagyon is meglepő válaszom.
- Dehát még nincs kész, hiszen nem éri el a két percet sem. Így nem rakhatjuk bele az albumba - akadékoskodott.
- Nem akarom, hogy bele rakjuk az albumba. Magamnak írtam, és majd ha lesz ötletem hozzá, akkor fogok írni szöveget is.
- Szóval szólózni fogsz? És ezt nekem mikor akartad elmondani? - nem szeretem, amikor így belelovalja magát a dolgokba.
- Nem, nem fogok szólózni. Csak úgy magamnak írtam azt a dalt, ennyire furcsa ez? - kérdeztem már én is kicsit idegesen.
- Szóval az asztalfióknak írtad. Így aztán végképp sok értelme volt fennmaradnod éjszaka, ha nem fogod kiadni - mondta bosszúsan, majd egy rövid szünet után folytatta. - Mármint azt csinálsz, amit akarsz, én csak azt hittem, hogy majd együtt befejezzük ezt is, mint a korábbi dalaidat, meg hát tökre tetszik és szívesen hallottam volna egészben, de akkor mindegy.
- Ne haragudj - kértem, ő pedig rám nézve halványan elmosolyodott.
- Te se - kért ő is bocsánatot, majd még hozzátette - de ha készen leszel vele, megmutatod?
- Talán - tértem ki a válasz elől, aztán ejtettük a témát és elkezdtünk a ténylegesen az albumba kerülő számokkal dolgozni.

Az a jó a közös munkában, hogy nem egyedül ülünk hosszú órákig a gép előtt, de nem is kell sokat beszélnünk, hogy megértsük egymást. Legtöbbször csak félszavakkal kommunikálunk, ami kívülről elég furán hangozhat, mert csak egy csomó "Nem"-et, "Így jobb?"-ot meg "Oké"-t lehetne hallani. Ketten sokkal hatékonyabbak vagyunk, mintha egyedül dolgoznánk, lényegében dupla tempó, hiszen amíg egyikünk kipróbál egy újabb kis dallamot vagy másféle hangzást, a másikunk már ki is találta, hogy hogyan lehetne még tovább javítani rajta. Ilyenkor én nem is érzem az idő múlását, így történhetett meg az, hogy már megint csak este álltunk fel a székekből, azaz csak álltunk volna, mert valahogy sikerült olyan balszerencsésen nyújtózkodnom, hogy kivertem Yuji kezéből a gyűrűjét. Valahová a sötét kábelekkel teli sarokba eshetett, mert ott kezdte el a földön térdelve kétségbeesetten keresni.
- Várj, segítek - guggoltam le mellé. - Bocs, hogy ilyen béna vagyok, ha nem találjuk meg, veszek neked tíz másikat.
- Nem kell másik, azt kell megtalálnunk - túrta szét idegesen az összegabalyodott zsinórokat, de sehol sem találta a kis aranykarikát.
- Tényleg sajnálom, de ne félj, meg fogjuk találni - bíztattam vele együtt magamat is, amikor megláttam, hogy könnyes a szeme.
- Azt a gyűrűt még a nagymamámtól kaptam amikor kicsi voltam, nem történhet meg, hogy elveszítem - sírta el magát, mire én gyengéden magamhoz öleltem. Mi nem szoktunk csak úgy ölelkezni, de most úgy éreztem, így talán megnyugtathatom valamennyire. Érdekes volt őt ölelni, a nagy pulóvereitől ugyanis nem látszik, mennyire kicsi valójában. Apró kezeivel belém kapaszkodva próbálta abbahagyni a sírást, amíg én körülnéztem a kis ékszer után kutatva. Már kezdtem megijedni, hogy órákig kell majd keresnem, amikor megpillantottam Yuji-yah mögött a földön heverni. Előrenyúltam érte, amivel kicsit közelebb kerültem Yuji-hoz, majd a tenyerembe zárva odanyújtottam neki.
- Megtaláltam - mondtam mosolyogva, miközben ő visszahúzta a gyűrűt a jobb kisujjára.
- Hol volt? - kérdezte halkan szipogva.
- A hátad mögött.
- Ez komoly? - nevetett saját ügyetlenségén, majd még megölelt egyszer köszönésképpen, és lassan felállt. - Szerintem az lesz a legjobb, ha most hazamegyek - mondta, így kikísértem az előszobába. Felvette a valaha fehér, mostanra a portól viszont már szürke tornacipőjét, és a fekete szájmaszkját, én pedig kinyitottam a bejárati ajtót.
- Jó éjszakát - köszöntem el egyedül, mivel a többiek már a lefekvéshez készülődtek.
- Neked is. De ma tényleg aludj - köszönt ő is vidáman, aztán kisétált és megnyomta a lift hívógombját. Megvártam amíg beszáll, utána bezártam az ajtót, és elindultam a Jin-nel közös hálószobánk felé.