A BTS dalai

24

Namjoon szemszöge:

Amikor reggel felébredtem, tele volt a fejem a Yuji-val együtt töltött álmommal. Énekeltünk, együtt énekeltünk és gyönyörűen szólt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyszercsak eltűnt mellőlem, és a hangja nélkül valahogy üres lett a dal. És nem csak a dal tűnt üresnek, hanem én is, mintha egy részem ment volna el, pedig csak Yuji volt az.

Amikor kimentem a konyhába, még mindig ezen gondolkodtam, így először észre sem vettem Jin-t, aki egy bögre kávét nyújtott felém.
- Szia Joon - köszönt rám barátságosan.
- Jó reggelt! - egy kicsit megijesztett a hirtelen felbukkanása, de utána csak mosolyogva elvettem tőle a bögrét. - Köszi.
- Nincs mit.
- Akkor megyek Yuji-ért, aztán majd... - hallgattam el hirtelen, mert rájöttem, hogy ma nem kell kimennem Yuji elé. Mert nem jön. - Mindegy, ne is törődj velem, kicsit még álmos vagyok - nevettem zavaromban, és a kávémmal a kezemben elsétáltam a stúdiómba, ahol aztán magamra csuktam az ajtót. Biztos az álom kavart be nálam ennyire, de nem foglalkoztam vele, hanem inkább leültem a gép elé a forgós székembe és megnyitottam a telefonomon az üzenetváltásunkat Yuji-val. Tetszettek neki a változtatásaim a tegnap esti dalon, ami megmosolyogtatott, így visszaírtam, hogy örülök neki, azonban ezután nem tudtam, mit írhatnék még. Nem szerettem volna feltartani őt a munkájában, de nem is akartam itt félbehagyni a beszélgetést, amiből aztán az lett, hogy vagy fél óráig csak meredtem a mobilomra valami értelmes mondaton töprengve. Egyáltalán miért vagyok zavarban? Hiszen korábban simán írtam neki mindenfélét, nem kellett órákig stresszelnem amiatt, hogy hülyén hangzok esetleg, vagy mit fog rá reagálni. Miért vagyok ennyire zavarban? Yuji csak a munkatársam, a munkatársam, akit kedvelek. Barátként, természetesen. De eddig is barátok voltunk, és nem volt semmi problémám az üzenetküldéssel. Mi történik velem? Előbb a róla szóló álmom, most meg ez. Lehet hogy... nem, biztos nem. Hogy éreznék iránta többet barátságnál? Yuji-val csak... Francba, hogy nem éreznék iránta többet barátságnál? Hiszen vele minden olyan tökéletes. Az álomban és a valóságban is. Rossz, hogy nincs itt, nagyon rossz. Olyan üres és... néma. Nélküle nincs zeném...

Beszélnem kellett valakivel, még pedig azonnal. Elsőnek a konyha felé vettem az irányt, ahol szerencsére meg is találtam Jin-t, aki éppen a reggelihez használt tányérokat mosogatta el.
- Jin hyung, beszélhetnék veled? - kérdeztem kicsit szaporán véve a levegőt.
- Persze. Csak várd meg, amíg ezt befejezem - kérte, így a konyhapultnak dőltem, és figyeltem ahogy dolgozik. Tudom, bunkóság volt tőlem, hogy nem próbáltam meg segíteni neki, de őt ismerve amúgy sem engedte volna, és jelenleg nagyon el voltam foglalva a kavargó gondolataimmal. Tényleg szerelmes lennék? Ezt érzem Yuji iránt? Nem sokszor éreztem ehhez hasonlót eddigi életem során, így nem lehettem biztos benne. Persze mindigis szépnek találtam Yuji-yaht, de ezt normálisnak fogtam fel. Ahogy azt is, hogy szeretem, ha vele dolgozhatok, meg hogy gyönyörűnek hallom a hangját. És azt is, hogy hiányzik, ha nincs mellettem. De egy barát általában nem hiányzik ennyire, igaz? Vagy nem így.

- Miről akartál beszélni, Joon - zökkentett ki az ábrándozásból Jin.
- Hát... lehet, hogy inkább a szobában beszéljük meg? - kérdeztem, mire a barátom bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn, én pedig követtem őt. Nem akartam, hogy valaki más véletlenül meghalljon minket, még abban se voltam biztos, hogy Jin-nek könnyű lesz elmondanom, bár tudom, hogy benne megbízhatok.
- Szóval, mi a baj? - kérdezte, amikor már a hálószobánkban ültünk, én az ágyamon, ő pedig mellettem egy széken.
- Igazából - kezdtem határozatlanul - érzek valamit, amit nem értek, hogy pontosan micsoda.
- Akkor próbáld meg körülírni - tanácsolta Jin, én pedig gondolkodóba estem.
- Olyan... egyszerre nagyon jó, és valahogy furcsa. Megváltozott pár dolog, ami eddig nem érdekelt, az most zavarba hoz. Hiányzik, hogy velem legyen, mintha minden szürkébb lenne nélküle és... mosolygok már akkor is, ha csak rá gondolok, és hevesebben ver a szívem... hyung, én tényleg szerelmes vagyok? - néztem fel Jin arcára, amire egy szomorkás mosoly ült ki.
- Úgy néz ki. Yuji az? - kérdezte, mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ő pedig elnevette magát.
- Mit csináljak?
- Mit akarsz csinálni? - fordította vissza a kérdést.
- Vele szeretnék lenni. Persze ahhoz előbb az kéne, hogy ő is így érezzen irántam, ami Jimin miatt nem túl valószínű, de ha mégis kiderül, hogy igen, akkor szeretném, ha a barátnőm lenne.
- És mi lesz a BigHit-tel? Meg a szabályokkal?
- Be kell vetnem minden meggyőzőképességemet. Csak nem maradhatunk örökre szinglik, előbb utóbb engedélyezniük kell, hogy randizhassunk. Az ARMY-nak meg majd valahogy...
- Ők nem bánnák - vágott a szavamba Jin. - Szerintem ők megértőek lennének. Csak nem tudom, ez a helyzet akkor is elég bonyolult.
- Igen. Beszélnem kéne először Jimin-nel. Nem lenne fair, hogyha neki nem engedném meg, hogy Yuji-val legyen, magamnak meg igen - sóhajtottam. Nem lehetek ennyire önző. - Ha szeretik egymást, össze kell hoznom őket.
- Lemondasz Yuji-ról?
- Ha muszáj, akkor igen. Nem állok többé az útjukba Jimin-nel. Ha ő vele boldog, nekem is úgy kell boldognak lennem.
- Akkor most beszélsz Jimin-nel? - kérdezte, a szemében pedig sajnálatot láttam.
- Igen. És köszönöm, hogy meghallgattál - álltam fel.
- Szívesen - mondta Jin, én pedig elindultam megkeresni a csapatunk legalacsonyabb tagját.

Jimin-re a táncteremben találtam rá, ahol egyedül gyakorolta a Fake Love koreográfiáját.
- Szia hyung. Csatlakozol? - kérdezte, amikor végetért a szám, én azonban megráztam a fejem.
- Nem azért jöttem. Beszélnem kell veled, Jimin - léptem közelebb hozzá, ő pedig a helyzet komolyságát megérezve nézett fel rám.
- Miről?
- Yuji-ról. Az... az történt, hogy rájöttem, hogy szeretem. Viszont tudom, hogy köztetek is van valami, és azt szeretném tenni, ami helyes. Vagyis támogatlak titeket, ha együtt akartok lenni - jelentettem ki, mire Jimin legnagyobb meglepetésemre elnevette magát.
- Namjoon hyung, Yuji noona téged szeret - mondta teljesen komolyan.
- Tessék? - azt hittem, nem jól hallottam.
- Yuji beléd szerelmes. Áldásom rátok - ütögette meg a vállamat  biztatása jeléül.
- De te... te nem szereted őt? - kérdeztem még mindig értetlenkedve.
- Valamikor szerettem - meredt a távolba Jimin - de jobbak vagyunk mi noonával barátoknak. Barátokként szeretjük egymást.
- Szóval...
- Csak vallj neki szerelmet, aztán jöhetnek is a gyerekek - kacsintott, majd ellépett mellettem, és a földön heverő pulóverét felnyalábolva kiment a táncteremből. Én még döbbenten álltam egy helyben pár percig a hallottakat emésztve, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a stúdióm felé vettem az irányt. Szerelmet kell vallanom Yuji-nak. Egy zenész pedig hogy vall szerelmet? Hát persze, hogy dalban!