A BTS dalai

7

Namjoon szemszöge:

Ezt elszúrtam. De nagyon. És még megvigasztalni se tudom őt, hiába akarom, mert én nem Jimin vagyok. Nem volt szívem elszakítani őket egymástól, mert tudtam, hogy Yuji-nak most így a legjobb, de rossz volt néznem őket, ezért inkább visszajöttem a stúdióba hogy folytassam a munkát. Nem sikerült azonban kikapcsolnom az agyam, ahogy ezt zeneszerzés közben egyébként szoktam, a gondolataim akaratom ellenére is csak úgy cikáztak a fejemben. "Nem szabad Jimin-t és Yuji-t közel engednem egymáshoz", ez volt az, amit pár héttel korábban megfogadtam, hogy minden erőmmel megpróbálok teljesíteni. Évek óta ismerik már egymást, mégiscsak most nemrég kezdett hirtelen veszélyessé válni a helyzet. Semmiképp sem jöhetnek össze, mert ha kiderül, hogy Jimin-nek barátnője van, márpedig előbb-utóbb kiderülne, akkor az óriási botrányt kavarna, ami tönkreteheti mindkettőjüket. Meg akarom védeni őket ettől, még ha ez azzal is jár, hogy nem lehetnek teljesen boldogok, meg hát eddig is megvoltak szimplán barátokként, csak arra kell figyelnem, hogy a jelenleginél ne kerüljenek közelebb egymáshoz. Mintha ezt meg tudnám bárhogy akadályozni! Ma csúfos kudarcot vallottam leader-ként, és ha ez így megy tovább, a banda teljesen el fog kanászodni.

Idáig értem el a gondolatmenetemben, amikor belépett a szobába Yuji. Láthatóan sikerült megnyugodnia valamennyire, de azért így is elég szomorú látványt nyújtott összekócolódott hajával és vörösre sírt szemeivel. Szó nélkül leült mellém a székére és föltette fél fülére a fejhallgatóját, én pedig megint nem tudtam, hogy mit kellene mondanom.
- Nagyon sajnálom - kértem halkan bocsánatot mégegyszer, bár én sem hittem el, hogy bármit is érek vele.
- Felejtsük el, csak... dolgozzunk - mondta rekedten, én pedig nem szóltam többet, hanem tettem amit kért.

Ma is kiesett nekem a délután egy része, ami szerencsére azt jelenti, hogy sikerült valamennyit haladnunk a dalokkal. Igaz a munka nagy részét megint én csináltam, de már Yuji-nak is voltak végre használható ötletei, így egészen meg voltam elégedve az eredményeinkkel. A dalszerző társammal azonban továbbra sem oldódott fel a köztünk lévő feszültség, ami eléggé zavart, ugyanis az eddigi kapcsolatunk során még sosem voltunk ilyen távol egymástól, nem fizikai értelemben persze, hiszen ugyanúgy egymás mellett ültünk. Azonban hiába gyűlöltem ezt a helyzetet, nem tudtam, hogy mit tegyek azért, hogy jobb legyen, így kifejezetten örültem, amikor Jin kihívta Yuji-t, hogy ideje hazamennie. Úgy tűnik, ma semmit sem tudok rendesen megcsinálni, mert amikor elkísértem Yuji-yaht az ajtóig, akkor is majdnem pofáraestem a saját lábamban. Bár ezt az egy dolgot nem bántam, mert így egy kevés időre ugyan, de újra mosolygott, emiatt pedig én is boldogabb lettem.

Jin-nel ketten maradtunk az előszobában, de egyikünk sem szólt semmit, gondolom észrevette, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben. Nekem még nem akaródzott visszamenni folytatni a munkát, és láthatóan Jin-nek se volt semmi dolga, mert csak csukott szemmel nekidőlt a falnak élvezve a nálunk ritkaságnak számító csöndet. Így maradtunk még egy darabig, amíg fel nem tűnt nekem valami szokatlan, mégis olyan nyílvánvaló, hogy nem is értem, eddig hogy nem vettem észre.
- Világos van - közöltem Jin-nel eme észrevételemet.
- Igen - nyitotta ki a szemét a csapat legidősebbje.
- Miért ment el Yuji ilyen korán? Valami dolga van? - érdeklődtem.
- Nem, semmi különös, csak így biztonságban hazajut - felelte nyugodtan Jin.
- Hogyhogy biztonságban? Mi történt, követték őt? - kérdeztem valamivel hangosabban.
- Azt mondta tegnap este látott valakit, de nem biztos benne, hogy...
- És én erről miért nem tudtam?! - háborodtam fel, Jin pedig hirtelen hangulatváltozásomtól kicsit megszeppenve válaszolt.
- Yuji csak nekem mondta el reggel, én pedig nem akartam pánikhangulatot kelteni azzal, hogy továbbítom mindenkinek. Meg azt sem szerettem volna, hogy feleslegesen aggódj.
- De hát ő csak egy védtelen lány, hogy engedhetted el egyedül?! - kiabáltam rá szerencsétlen hyungomra, aki úgy összerezzent a hangomra, hogy valahogyan a mozdulat közben kiesett a telefonja a pulóvere zsebéből, ami aztán ahogy földet ért össze is tört, de annyira, hogy Jin nem tudta utána bekapcsolni. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy Jin mobilja már korábban is szenvedett ehhez hasonló baleseteket, természetesen az én akaratlan közreműködésemmel, úgyhogy most már elmondhatom magamról, hogy sikerült teljesen tönkretennem egy telefont, ráadásul nem is az enyémet.
- Bocs, majd veszek neked másikat - mondtam némileg nyugodtabban, majd folytattam a Yuji miatti aggodalmaskodást.
- Miattam van az egész, vele kellett volna mennem.
- Már hogy lenne a te hibád, nem tehetsz arról, hogy vannak sasaeng fanok meg más rosszakaró emberek, ha pedig vele mentél volna, azzal csak ártottál volna neki, hiszen ha felismernek mellette téged, akkor biztosan nem hagynák békén.
- De csak miattam jön ide minden nap, azért mert én vele akartam dolgozni!
- Akkor sem te vagy a felelős ezért. Mellesleg Yuji már egy ideje a mi társaságunk miatt is jön, szóval ez alapján mindannyian hibásak vagyunk.
- De ha legalább elkísértem volna! Akkor megvédhetném.
- Vagy felismernének és mindkettőtöket zaklatnának. A legelvetemültebbek ellen nem elég a maszk meg a sapka, ők az alakodról meg a járásodról is felismernek. Nem tudnál most segíteni Joon, törődj bele.

Ha nem lennék ennyire ideges, valószínűleg csodálnám Jin-t az elképesztő higgadságáért, ahogy a beszélgetésünk alatt viselkedett, de ehelyett inkább dühösen bezárkóztam a stúdiómba, nem azért, hogy dalt írjak, hanem mert itt nem zavarhat senki, és most szükségem volt az egyedüllétre. Csak arra tudtam gondolni, milyen szörnyűségek történhetnek most Yuji-val, hogy nem vagyok mellette, és ahogy teltek a percek egyre durvább képek tolakodtak be az agyamba. A végén már odáig jutottam, hogy felhívom, mindegy mennyire nem kedvel most engem, ám mielőtt ezt megtehettem volna, csörögni kezdett a mobilom a kezemben, a kijelzőn pedig Yuji neve világított. Remegő kézzel vettem fel a telefont, miután sokadjára végre sikerült jobbra csúsztatnom a kis hívást jelző ikont a képernyőn.
- Yuji? - szóltam bele óvatosan, miközben minden idegszálammal a válaszára koncentráltam. Ha tényleg történt vele valami...
- N-Nam... - kezdte sírástól elfojtott hangon, mire a szívem majd ki akart ugrani a helyéről. - Oda... Oda tudnád adni Jin-nek a telefont? Nem veszi fel.
- Mi történt? Bántottak? Hol vagy most? - zúdítottam rá a kérdéseim. Jelenleg csak az a fontos, hogy biztonságban legyen. Jin-nek majd szólok később.
- Nem semmi csak... megint láttam azt az embert, és bepánikoltam, aztán meg hazáig fu-futottam - tört elő belőle a sírás újra. - Nam, én... félek - szinte alig hallottam az utolsó szót, olyan halkan beszélt.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Holnap reggel eléd megyek - próbáltam úgy mondani, hogy a hangomon ne hallatszódjon, mennyire ideges vagyok valójában.
- De...
- Semmi de. Elkísérlek reggel és este is, úgy senki sem bánthat. Mondhatni a testőröd leszek - mondtam határozottan, mire ő sem ellenkezett tovább.
- Jó ha ennyire akarod, legyen. De nem akarlak téged is veszélybe sodorni - közölte kioktatóan. Na ez már az a Yuji, akit ismerek. - Különben is honnan tudtad, hogy követ valaki? Azt hittem Jin-ben megbízhatok.
- Bízhatsz is, csak nekem mondta el, bár igazából majdnem rájöttem magamtól, ő csak megerősítette, hogy így van.
- Mindegy, de én komolyan nem akarom, hogy bajod essen.
- Most én aggódom érted, légyszíves ne vedd el a szerepemet - mondtam sértődöttséget színlelve, mire elnevette magát. Tudom fura, de imádom a nevetését, valahogy olyan mintha a világ összes gondját elűzné ilyenkor.
- Aggódtál értem? - kérdezte kedvesen.
- Ha tudnád mennyire - nevettem saját szerencsétlenségemen.
- De most már nem kell, hiszen akkor reggel jönni fogsz - mondta egy kis kérdő hangsúllyal a végén.
- Megyek, ne félj - válaszoltam mosollyal az arcomon.
- Én hős lovagom - sóhajtotta drámaian Yuji, mire mindketten elnevettük magunkat. - Akkor holnap találkozunk.
- Igen. Szia Yuji-yah! - köszöntem el cukiskodva, ő pedig hasonló stílusban válaszolt, majd letette a telefont. Elképesztő mennyire megkönnyebbültem, hogy semmi baja, ráadásul most már újra a régi köztünk minden. Ennél jobban nem is végződhetett volna ez a nap.