A BTS dalai

12

Yuji szemszöge:

Alig hiszem el, hogy ez mind tegnap történt. A reggeli ígéretünk Jimin-nel, aztán az a felejthetetlen éneklés Nam-mal, utána meg a veszekedésünk... Nehéz mindkét fiúnak egyszerre megfelelni, én pedig el is buktam ebben, amiért egész délután emésztettem magam, így nagyon megkönnyebbültem, amikor Nam bocsánatot kért, holott nekem kellett volna. Aztán pedig megölelt, ami nagyon nagyon jó érzés volt, illetve azt is sikerült megállapítanom, hogy szeretem az illatát. Mármint ez így tök furán hangzik, de valahogy olyan férfias és visszafogott egyszerre, nem olyan tolakodó, mint Taehyung, és nem annyira különleges, mint Jimin, hanem úgy pont tökéletes. És hát mondhatnám, hogy nem a pulcsijában aludtam, de akkor hazudnék, mivel egyszerűen nem volt elég akarat bennem ahhoz, hogy levegyem, ő meg úgysem tudja meg, szóval nem zavartattam magam. Ma napközben viszont nem azt terveztem hordani, így kiválasztottam egy sima lila pulóvert, egy fehér pólót, amin egy csoportkép volt a BTS fiúkról, meg egy világos farmert, aminek fel kell hajtanom a szárát, mert kicsit hosszú rám. Felöltöztem, aztán gyorsan csináltam magamnak egy szendvicset, mivel azt reméltem, ma is kitart még a tegnap esti ihletáradat, aminek hatására sikerült befejeznem Jimin dalát, szóval egy percet sem akartam elvesztegetni a munkával töltött időből. Nam hamarosan megérkezett, így el is indulhattunk a dorm irányába, közben pedig a tegnapi sikeres munkáinkról beszélgettünk, ugyanis kiderült, hogy ő is írt egy dalt, ráadásul a nulláról, aminek vele együtt örültem. Már egy ideje tudom, hogy ő a jobb kettőnk közül, de ezt sosem fogom elmondani neki, mert akkor végleg elszállna magától. Épp elég, hogy egy hónappal idősebb nálam.

Amikor odaértünk, én rögtön a stúdióba mentem, mert már nagyon akartam dalt írni, ilyenkor szinte olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akit vidámparkba visznek a szülei. Leültem a forgós irodai székembe, és kezdetnek meghallgattam Nam dalát, amit tegnap írt. Eléggé tetszett a hangzása, olyan kis vidám dal volt, így miután vége lett, megnyitottam egy másikat, ami félkész állapotban volt még, de stílusában hasonlított az előbbihez, és legjobb tudásom szerint folytattam. Eléggé belemerülhettem a munkába, mert észre sem vettem, amikor Namjoon leült mellém.
- Megijesztettél! - rezzentem össze, amikor megfogta a vállam, hogy jelezze, már nem vagyok egyedül.
- Bocs, nem volt szándékos - tette fel a fejhallgatóját, és elindította a dalt, amin eddig dolgoztam. - Tök jó, a végéhez van még pár ötletem. Ami viszont fontos, megbeszéltem Jimin-nel, hogy délután felveszitek a dalt, amit írtál, ha neked is jó lesz úgy - nézett rám megerősítést várva.
- Persze, nekem tökéletes - mosolyodtam el.
- Oké, akkor addig nézzük meg ezt - mutatott a képernyőre Nam, úgyhogy folytattuk mostmár közösen a munkát.

Ebédig sikerült ezt a dalt is befejeznünk, szóval majd délután, vagy ha nem fér bele, akkor holnap tarthatunk megint feléneklős partit. Imádom a saját szerzeményeimet énekelni, és mivel nem én lépek fel velük, ez az egyetlen esélyem, amikor énekesnek képzelhetem magam. És hogy ma Jimin-nel fogom elénekelni a dalt, ami a közös munkánk eredménye, az valami elképesztő, legalábbis nekem az, mert vele még nem csináltam ilyet. A biasommal fogok énekelni! Annyira hihetetlen!

- Jól vagy? Olyan fura arcot vágtál - zökkentett ki a fangörcsölésből a mellettem ülő Jimin, mire kicsit szégyenkezve rendeztem gyorsan az arcvonásaimat.
- Nem, semmi csak előre örülök, hogy együtt énekelhetünk - vörösödtem el, mire ő halványan elmosolyodott. Imádom a mosolyát.
- Én is várom már - mondta mélyen a szemembe nézve, amitől újra zavarba jöttem, és lesütött szemmel folytattam az evést. Nem annyira szeretem, amikor ezt csinálja, de néha élvezi kihasználni a "kedvenc" szerepét, én meg a zavarba jövésen kívül nem nagyon tudok máshogy reagálni rá. Most szerencsére nem szólt többet, mindketten inkább Hobi és Suga oppa beszélgetését hallgattuk, amiről eszembe jutott az utóbbi befejezetlen dala. Arra is sort kell valamikor kerítenem, de jelenleg el vagyok havazva a befejezett munkákkal, aztán meg a félkészeket kell folytatnom, szóval majd szorítok annak is helyet valahogy.

Ebéd után Jimin-nel együtt a stúdióba mentem, Nam viszont ezúttal nem tartott velünk, hanem táncolni ment, állítása szerint ráfért már a gyakorlás. Így ketten maradtunk bent a biasommal, szóval feltettük a fejhallgatókat és a két mikrofon elé álltunk. Először én énekeltem el a dalt, hogy megmutassam Jimin-nek a dallamot, ő pedig mosolyogva hallgatta. Az elején kicsit remegett a hangom az izgalomtól, de idővel feloldódtam, és a zene ritmusára ringatózva énekeltem tovább, a dal végeztével pedig még halk tapsot is hallottam, Jimin-től természetesen. Ezután megpróbáltuk közösen is, amit nagyon élveztem, jól szóltunk együtt, legalábbis szerintem, nem tudom kívülről milyen volt. Ezt megismételtük párszor, amíg Chim megjegyezte az egész dallamot, utána pedig már csak ő énekelt, amit fel is vettünk. A kész felvételt visszahallgatva egy könnycsepp is kicsordult a szememből, annyira büszke voltam rá. Az első dalszövegéből máris ilyen csodás dal született, és a hangjával csak még tovább emelte az egész mű szépségét. Amint végetért a felvétel, Jimin a könnyeimet látva hirtelen szorosan átölelt, ami megnyugtató volt, mint mindig. Jó volt újra hozzábújni.
- Köszönöm - suttogta, mire én értetlenül kérdeztem vissza.
- Mit köszönsz, te írtad a szöveget, ezek a te gondolataid a te hangodon, én csak írtam egy tűrhető zenei alapot hozzá.
- De nélküled nem lenne a szöveg sem. Miattad írtam - mondta, én pedig ha lehet, még szorosabban húztam magamhoz.
- Büszke vagyok rád - suttogtam, és öleltem őt tovább. Legszívesebben örökre így maradnék.