23

62 5 0
                                    

Yuji szemszöge:

Reggel mosolyogva ébredtem fel, mert Nam-mal álmodtam az éjszaka. Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt, csak arra, hogy nagyon jól éreztem magam vele, így vidáman kezdtem el a napot. Mivel ma is egész nap itthon leszek, egy kényelmes nadrágot vettem fel, felülre pedig Namjoon pulóverét, ami még mindig nálam volt, és még mindig olyan illata volt, mint neki. Az arany karikagyűrűmet is az ujjamra húztam, majd megnéztem, hogy kaptam-e választ a tegnapi üzenetemre. Ahogy megnyitottam a beszélgetésünket, megláttam hogy Nam nem csak hogy válaszolt, de át is írta kicsit a dalomat, amit azonnal el is indítottam, hogy meghallgassam milyen lett. Nem sokat változtatott, de amit csinált az tetszett, így visszaírtam neki, hogy az ő verziója legyen a végleges. Ezután kimentem a konyhába, hogy keressek valami ehetőt, és a reggelimmel a kezemben leültem a stúdióban lévő gépem elé. Evés közben zenét hallgattam, hátha elkap az inspiráció, és pár perc múlva már az egyik dalt szerkesztettem. Ezzel eltelt egy kevés idő, amikor pedig úgy ítéltem, hogy ebből az ötletből nem tudok már többet kihozni, hátradőltem a székemben, hogy pihenjek egy kicsit. A hirtelen csönd ráébresztett arra, hogy egyedül vagyok, és hiába beszélgetnék most szívesen Nam-mal, ezt nem tudom megtenni. A reggeli üzenetemre annyit válaszolt, hogy örül, hogy tetszik nekem, amiket változtatott a dalon, azóta viszont nem írt, és én sem akartam zavarni. Mi van, ha éppen egy jó ötletből zökkentem ki az üzenetem hangjával? Amúgy sem tudnék mit írni neki, valahogy sokkal jobban tudok személyesen beszélgetni, a telefonban zavar, hogy nem látom a másik ember reakcióit. Így olyan személytelen az egész. Úgy hiányoznak a fiúk, de legfőképpen Nam. És nem csak azért, hogy segítsen a munkámban, hanem hogy itt legyen velem.

A délelőtt további részében jobbára csak lézengtem, írtam ide-oda egy-két hangot, de több nem nagyon sikerült. Valahogy már megint nem volt ihletem, ami kezdett idegesíteni, így inkább kimentem gyorsan ebédelni valamit, aztán pedig elkezdtem csinálni valami teljesen mást. Megnyitottam a telefonomon a mashup ötletek jegyzetemet, kiválasztottam az egyiket, és elkezdtem megvalósítani. A mashupok mindig kikapcsolnak, és egyszerűbbek is valamilyen szinten a zeneírásnál, ugyanakkor más dolgokra jobban kell figyelni, itt is kell ötlet és gyakorlat, hogy jó legyen a végeredmény, az pedig általában jó is lesz, legalábbis abból a néhány kommentből és lájkból ez derül ki. Van egy kis YouTube csatornám, ahová az általam szerkesztett mashupokat rakom fel, de csak ritkán tudok új videóval előállni, mert ez nekem amolyan hobbi a munka mellett, és nincs rá sok időm. Ezért nincs is sok nézőm, de akik néznek, azok szeretik amit csinálok, és nekem ez a fontos. Miután befejeztem a mashupot és feltöltöttem YouTube-ra, újra megnéztem a telefonomat. Nam még mindig nem írt, mondjuk nem is tudom, hogy mit várok. Biztos dolgozik, ha épp nem zenét ír, akkor valami mást csinál. Nem ér rá a hülye kis munkatársának üzengetni, aki jóval többet érez iránta, mint kellene. De egyszerűen annyira hiányzik! Hiányzik az ölelése, hogy megdicsérjen valamiért, hogy együtt dolgozzunk... francba, még az is hiányzik, hogy leszidjon! Miért vagyok ilyen? Miért vagyok fülig szerelmes? Miért... Egy dal... ebből lehetne egy dal!

Azonnal megnyitottam a zeneszerkesztő programot és kapkodva kattintgatni kezdtem. Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt vettem észre, hogy kint besötétedett, előttem pedig egy kész zenei alap virított a képernyőn. Nam rendesen megihletett, illetve igazából az iránta érzett érzéseim voltak azok, és amikor elindítottam a dalt, halkan megpróbáltam ráénekelni a dallamot is. Nem írtam szöveget, de nem is volt szükségem rá. Maguktól jöttek a szavak, valahogy tudtam, hogy mit akarok átadni ezzel a zenével, az első próbálkozás után pedig elővettem a mikrofont, és felvettem az egészet. Gyönyörű volt, és én nem szoktam ezt mondani a saját munkáimra, főleg nem a saját hangomra, de ez valahogy annyira én voltam, annyira érződött belőle minden, amit Nam iránt érzek, egyszerre volt felüdítő és fájdalmas, hiszen hiába szeretem őt, ha az érzéseim nem viszonzottak, és nem lehetek vele. A dal vége után csak ültem egy darabig a gondolataimba mélyedve, és a sarokban lecsüngő pók hintázását figyeltem. Meg szeretném mutatni ezt a dalt Namjoon-nak, ugyanakkor félek is egy kicsit, hogy ebből rögtön rájönne, mi a helyzet, és elutasítana. De olyan jó lett, hogy kár lenne veszni hagyni, és valamelyik fiú elénekelhetné. Mondjuk Jin, ő talán még jobban is át tudná adni a szöveg értelmét, mint én. Mit csináljak? Kockáztassam meg a lebukást? Vagy hagyjam az egészet? De nem akarom csak úgy kidobni ezt a dalt, kár lenne érte. De Nam vajon mit szólna hozzá? Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy szeretem? Nem tudom. Nem is tudhatom.

Már éppen álltam volna fel, hogy elmenjek inkább aludni, amikor megcsörrent a telefonom.
- Halló? - szóltam bele kicsit halkabban, mint terveztem.
- Szia Yuji - Nam hangja boldognak tűnt a vonal másik végén, amitől én is elmosolyodtam.
- Szia.
- Szóval azért hívlak, mert szeretném ha holnap megint jönnél. Már ha neked nem baj.
- Szívesen megyek - vágtam rá rögtön. - Hiányzik, hogy együtt dolgozzunk.
- Igen, nekem is - nevetett Nam, mire gyorsabban kezdett el dobogni a szívem. Hiányoztam neki! - Érted megyek, jó?
- Jó. Várlak - válaszoltam boldogan, aztán elköszöntünk egymástól és letettük. Nagyon feldobott, hogy holnap újra láthatom őt, és zakatoló szívvel feküdtem le aludni, még mindig Namjoon pulóverében. Alig várom, hogy találkozzunk, és megmutathassam neki a dalomat. Mert megmutatom neki, akármi is lesz.

A BTS dalaiWhere stories live. Discover now