Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Egyszer...

- Még akkor is, ha én. mondjuk nem szeretlek...? - visszanézett a válla fölött. A szívem megszakadt mikor kimondta. A sírás környékezett. De végül összeszedtem magam. A szemébe néztem, majd határozottan kimondtam:

- Igen! - már kezdtek könnyek gyűlni a szememben. Én mindig szeretni fogom, még ha Ő nem is szeret. Elmosolyodott, majd megszólalt.

- Ettől nem kell tartanod... - hallgatott. Már éreztem, hogy a könnyek végig folynak az arcomon. Megfordult és így szemben állt velem. - Mert... - megint hallgatott. Közelebb sétált hozzám és letérdelt. - Mert, én szeretlek! - nem jutottam szóhoz. Letörölte a könnyeimet és folytatta. - Ígérem, hogy amikor eljön az idő, elveszlek felségül és akkor végre békében élhet a két klán.

Elsírtam magam, nem azért mert szomorú voltam, ezek öröm könnyek voltak. Szorosan hozzábújtam és mélyen magamba szívtam az illatát. Átölelt és a hátamat simogatta. Kicsit lazított az ölelésen és így a szemembe tudott nézni. De most nem mosolygott.

- Viszont, most egy darabig nem találkozhatunk. A klánjaink most háborúznak és nem akarok veled találkozni.A harcmezőn legalábbis nem. Nem akarom, hogy bajod essen. Vigyázz magadra! - megint szorosan átölelt. Ebben én is egyetértettem.

- Tobirama... - engedett az ölelésből és így a szemébe tudtam nézni. - Te is vigyázz magadra... - egy aprót bólintott, és homlokon puszilt, amitől pír szökött az arcomra. - De most menned kell, ha valaki meglát, akkor...

- Tudom... - nem engedte befejezni a mondatomat. - Nem szívesen hagylak itt, de... Viszlát... - felállt és eltűnt.

- Viszlát... - köszöntem, most már csak magamnak.

Még percekig ültem ott és az elhangzottakat emésztgetem. Majd amikor teljesen besötétedett felálltam és hazamentem.

Otthon Apám és a testvéreim megbeszélést tartottak. Én ez miatt pedig kint kellet, hogy várjak. Kinyílt az ajtó, Madara lépett ki. Ideges volt. Szólni akartam, de inkább nem tettem. Bementem, Apám nem szólt semmit se hozzám, ahogy Izuna se. Ez már most rossznak tűnt. Engem meg nem is avattak bele.

Másnap Apám és Izuna páncélban követte Madara bátyámat. Ezt honnan tudom? Követtem őket. Azért, hogy ha megsérülnek meg tudjam őket gyógyítani.

Madara a folyónál, egy vele egykorú, fiúval találkozott. Nem hallottam, miről beszélnek, de mind ketten egy követ vettek elő. Átkacsázták a folyón, majd megfogták a köveket. Mind ketten a kövekre pillantottak, majd Madara elköszönt. De az a tempó... Ugye nem...? Apám és Izuna a vízre ugrottak, Senju Butsuma és... Tobirama is. Szemben álltak egymással, kihúzott kardokkal. Egy közelebbi fa mögé bújtam, hogy ha kell közbe bírjak avatkozni.

Összecsaptak. Izuna és Tobirama körül megálltak a vízcseppek. Apám és Butsuma pedig nem sokáig támadták egymást. Felugrottak és a másik gyerekét támadták. Izuna és Tobirama szétugrottak és így pont a fegyverek elé kerültek.

Már be akartam vetni egy jutsut, hogy megállítsam a fegyvereket, de megelőztek. Két kő eltérítette őket. Nem mások dobták, mint a bátyám és a másik fiú. A kard és a kunai elmerültek a vízben a kövekkel együtt.

Madara, Izuna és az Apám egymás mögé kerültek és a Senjuk is így álltak fel. Ekkor én is kijöttem a fa takarásából, és Madara bátyám mellé álltam, ami nem kicsi meglepetést okozott nekik.

- Izana!? - kérdezte Apám meglepetten és dühösen. Viszont a bátyámat ez nem nagyon zavarta.

- Nem leszek könyörületes azzal, aki kezet emel a kisöcsémre nem érdekel ki lesz az! - jelentette ki a bátyám, kiabálva. Én inkább nem szóltam semmit, csak komor tekintettel néztem.

- Én szintúgy! - mondta Hashirama. Farkas szemet néztek.

- Hé, Hashirama... - szólalt meg végül a bátyám.

- Mi az?

- Talán egyszerűen lehetetlen... hogy elérjük... - egy apró szünetet, hagyott. A másik fiú idegesen figyelte. - ...az álmainkat...

- Madara... te...?

- Lehet, hogy nem tartott soká, de jó móka volt... Hashimara.

- Három a négy ellen. Le tudjuk győzni őket Madara? - kérdezte Apám. Először nem akartam harcolni, majd eluralkodtak rajtam az érzelmek. A düh és a csalódottság, amit Tobirama miatt éreztem. Majd a kardomhoz nyúltam.

- Nem... Hashirama erősebb még nálam és Izanánál is. Ha harcba szállunk veszítünk - kicsit ledöbbentem mikor kimondta ezt. Erősebb Madara bátyámnál? Hogy lehet ez?

- Egy kölyök erősebb lenne nálad bátyám? - kérdezte Izuna csodálkozva.

- Értem, nem rossz. Vonuljunk vissza! - utasított Apám.

- Viszlát! - köszönt el Madara, Hashiramától.

- Várj! - kiáltott a fiú kétségbeesetten. - Ugye... Igazából nem is adtad fel, nem? - kérdezte félve. - Hisz te is úgy gondolkoztál mint én...

- Te Senju vagy - felelt a bátyám ridegen. - Bár csak nem így lenne. A testvéreimet is a Senjuk ölték meg, a te testvéreidet pedig Uchihák...Szóval nincs értelme felfedni bensőnket egymásnak. Legközelebb talán már csak a csatamezőn találkozunk... Senju Hashirama - minden szó a szívemig hatolt, bár nem nekem mondta. Ez rám és Tobiramára is igaz. - Én... Uchiha Madara vagyok - Madara szemei megváltoztak. Felébresztette a Sharinganját.

- Apám! Nézd a bátyám szemeit! - kiáltott Izuna boldogan. Apám is mosolygott. Én viszont, nem tudtam úgy örülni mint a többiek. Jól tudom, hogy mi kell, hogy felébreszd a Sharingant. Mégis mosolyogva figyeltem a bátyámat, de ez a mosoly mű volt. Közelebb jött hozzánk, ő sem volt valami boldog. Éreztem egy tekintetett magamon, ami majdnem lyukat égetett belém. Jól tudtam, hogy ki az.

- Tobirama! - szólaltam meg, végig háttal állva neki. Nem láttam mit csinál, de hallottam, hogy megrezzen. Apám és a testvéreim értetlen fejjel néztek rám. - Azt mondtad békét akarsz, de most látom, hogy hazudtál. Én is csak azt mondom, hogy nem könyörülök azokon akik a családom életére törnek. Bárki is legyen az. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk majd, de ha mégis akkor nem fogok kegyelmezni neked, ezt jegyezd meg jól! - az utolsó szavat megnyomtam, majd hátranéztem a vállam fölött. A Sharinganommal néztem rá. Most láttam a megdöbbent arcát. Majd újra előre néztem. - Induljunk! - mondtam halkan, majd elrugaszkodtam és haza felé kezdtem venni az irányt.

Bár mennyire is utálni akartam nem tudtam. Nem tudom elfelejteni Őt.