Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Viszlát

Mint kiderült volt egy nézünk is. Izuna egy kövön ült és kikerekedett szemekkel bámult. 

- Veled meg mi történt? - kérdezte félve. - Nem láttalak még így harcolni.

- Ha meg akarlak védeni titeket, akkor erősnek kell lennem. Ti vagytok a legfontosabbak a számomra, nem akarlak elveszíteni benneteket - mondta hatalmas mosollyal. Hirtelen a nyakamba ugrott, és szorosan megölelt. Visszaöleltem.

- Köszönöm! - fúrta a fejét a vállamba. A hátát kezdtem simogatni.

- De most már menjünk, van még egy kis elintézni valóm...

- Rendben.

Gondolom betudta, hogy valamilyen gyógynövény kell. Felkaptam a táskám is már el is mentem. Madarával is találkoztam út közben. Ő a folyó felé tartott. Kicsit furcsálltam, de nem mertem utána nézni, hogy miért megy oda. 

A kis házba érve, Tobirama, most felülve várt.

- Azt hittem, hogy már meghaltál! - köszöntött "kedvesen".

- Neked is szia! Meg kösz az aggódást! - köszöntem. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. - Hogy van a sebed? - kérdeztem aggódva. 

- Elmegy. Aucs... - szisszent fel mikor hozzáértem az oldalához. - Na és, hogy ment az edzés?

- Kikaptam! -mondtam nagy boldogan, mire furcsán nézett rám.

- Én ilyenkor nem mosolyognék... 

- De ez más, most harcoltam ellene és úgy kaptam ki! Sikerült sarokba szorítanom! - meséltem el a történteket, mire Ő még mindig furcsán méregetett. 

- Biztos... - rám hagyta a dolgot. Én csak nevettem. 

Nevettem, ami nagy szó volt. Már nagyon régen éreztem ilyet, boldog voltam. Végre találtam egy barátot. 

-------Time skip---------

Már egy hete, hogy ápolgatom Tobiramát, aki már majdnem teljesen felépült. Azóta sok dolog történt. Madarával minden nap edzettünk, azóta sokat erősödtem. Apám meg is jegyezte. Madarával kapcsolatban, már napok óta furán viselkedik. Valahogy, többet mosolygott. És itt normális mosolyt értek. Egy hajszálnyival kedvesebb lett, és többet is foglalkozik velem. Ami nagyon fura. 

De nem is ez aggaszt leginkább, Apám már többször is érdeklődött afelől, hogy mit csinálok az erdőben. Ezen felül egyszer rajta is kapott, hogy gyógykenőcsöt készítek, amit csak akkor szokásom csinálni, ha csata előtt vagyunk. És mint ha Izuna is többet látnám a nyomomban.  Szóval, szorul a nyakam körül a hurok.

Ma egyedül gyakoroltam a Jutsujaimat. Ami már most furcsa volt. Apám összehívta a két testvéremet megbeszélésre.

Miután befejeztem a gyakorlást, be akartam menni a házba. Elsétáltam Apám szobája előtt és meghallottam egy beszédfoszlányt. Rólam volt szó.

-... Szerintem már mind kettőtöknek feltűnt Izana különös viselkedése... - hallottam meg Apám hangját. Óvatosan közelebb raktam a fülem a falhoz, hogy jobban halljam mit beszélnek. - Ezért úgy gondoltam, hogy megbízlak azzal a feladattal, hogy utána jártok a dolognak. Minden lépését figyeljétek, mindenről számoljatok be. Ha bárkivel is találkozgat meg kell tudnom. Lehet, hogy adatokat ad ki az ellenségnek rólunk... - ez volt az utolsó mondtad amit még hallottam. Örült sebességgel kezdtem el sprintelni Tobiramához. Ha megtudják, hogy kivel is találkozgatok, meg fogják ölni. Ez pedig nem hagyom. Ő a barátom. 

A kis ház ajtaját szó szerint berúgtam, ami Tobiramát nem kicsit lepte meg.

- Valami... - kezdte, de belé fojtottam a szót.

- Gyorsan indulnunk kell! Veszélyben vagy! - kiabáltam ellenmondást nem tűrő hangon. Nem kellett kétszer mondanom. Felkapta a kardját is már jött is velem. 

- Mi történt? - kérdezte futás közben.

- Apám kezdet gyanakodni, hogy talán valakivel találkozok és ezért rám küldte a testvéreimet, akik minden hova követni fognak és ha rátalálnak akkor meg fognak ölni, és ezért menekülünk... - hadartam el. Tobirama megértette, próbált sietni, de még mindig nem jött teljesen rendbe. Helyette meg kellett állnunk pihenni.- Most meg állunk - jelentettem ki ellent mondást nem tűrő hangon. Meg álltunk.

- Rendben, de mit mondok Apámnak, hogy be vagyok kötözve? - kérdezte aggodalmasan. Van egy jutsu, amit még nem tudok igazán kezelni, de most nincs más választásom...

- Vedd le a felsőd! - utasítottam. Egy pillanatig furán nézett rám. Szerintem azt hitte, hogy azt akarom, hogy ezt mondja majd az Apjának, de utána megtette azt amit mondtam.

A chakrám a kezembe összpontosítottam és gyógyítani kezdtem a sebet. 

-  Ez... - kezdte. De durván rászóltam.

- Kussolj! - rögtön befogta a száját. 

Már vagy tizenöt perce gyógyítottam, mikor megszólalt.

- Jönnek ketten! - figyelmeztetett. Ezek csak Madara és Izuna lehetnek. Éppen sikerült befejeznem a gyógyítást. 

- Akkor most húzzunk el innen de gyorsan! - suttogtam. Nem tudom milyen közel lehetnek, de nincs kedvem megtudnom. Tobirama felkapta magára a felsőjét és már futottunk tovább.

- Ez... Köszönöm... - szólalt meg pár percnyi csend után.

- Még ne köszönj semmit, még nem értünk el a folyóhoz - szólaltam meg, felocsúdva a döbbenetből.

Már csak pár száz méter választ el a folyótól. Egy különös chakrát éreztem. Ezt Tobirama is észre vette, csak Ő mosolygott. Volt egy tippem, hogy ki lehetett az a személy. 

- Ez a bátyád, ugye? - kérdeztem meg félve. Csak bólintott. Megálltam. Ő is ugyan ezt tette. Szembefordultam vele. - Akkor... 

Szorosan megöleltem. Meglepődött, de visszaölelt. Magamba szívtam az illatát. Igazából el sem akartam engedni. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Mert ebben a pár napban, többet kezdtem el érezni iránta, mint egyszerű barát. Szeretem. Meg szerettem. Szerelmes lettem belé. 

Miután nagy nehezen elengedtem, leszedetem a kötéseket. Teljesen begyógyult a sebe.

- Ne erőltesd meg magad - mondtam elhaló hangon. A sírás kerülgetett. Mellette végre boldog voltam, és biztonságban éreztem magam, és most... Elmegy. - Viszlát... - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Közelebb lépet hozzám, a kezeivel letörölte a könnyeimet. 

- Köszönöm mindent. Soha nem fogom elfelejteni mit tettél értem - a homlokát az enyémhez döntötte. - Viszlát...

Elment mellettem. Mielőtt még kilépett volna a fák takarásából visszanézett. Mosolyogva intett, majd kilépett.

Láttam a jelentett, amikor Tobirama és a bátyja találkoznak. 

Mikor meglátta Tobiramát kikerekedett a szeme. 

- Itt vagyok! - üdvözölte a bátyját.

- Tobirama... - valószínűleg ezt tátogta. Egy szempillantás alatt Tobirama nyakába ugrott, és szorosan megölelte. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem fogom Őt többé látni. Vagyis háborús viszonyok között nem. 

Megfordultam és eltűntem onnan. Folytak a könnyeim. Legszívesebben hangosan zokogtam volna. De nem tehettem. 

Visszamentem a kis házhoz. Mindenféle gyógynövényeket pakoltam ki. Útközben megsebesí-tettem egy madarat, azt elém raktam. 

- Sajnálom... - suttogtam szegény madárnak. De nem volt mit tennem. Ez volt az egyetlen ötletem.

Gyógyítani kezdtem. Pár perce már gyógyítottam, mikor kinyílt az ajtó. Nem mások voltak azok mint Izuna és Madara. 

Boldog nőnapot minden kedves hölgy társamnak! Ez most egy kicsit nyálasabb lett, de remélem tetszik!