Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Igen!

      Megfogta a kezem, és elteleportáltunk. Arra a helyre mentünk ahol minden kezdődött. 

- Tudod, mi ez a hely? - állt meg velem szembe. 

- Igen! - válaszoltam mosolyogva. Megfogta mind a két kezem. 

- Régen azért akartunk házasságot kötni, hogy a klánjaink békét kössenek. De az már nem vonatkozik ránk. De remélem azért még... - elengedte a kezezem, majd letérdelt elém. Egy dobozt vett elő. - ...hozzám jössz feleségül! 

- Igen! - ugrottam a nyakába. 

     Miután engedtem az ölelésből, az ujjamra húzta a gyűrűt. Majd hosszasan megcsókolt. 

     Mennyi év telt el azóta, hogy megtörtént azaz esett. Mennyi mindenen kellet átmennünk. Az a nap, mikor a tavon találkoztunk. A csaták amit a két klán megvívott. Amikor megmentettem az életét. Mikor én meghaltam. A háború. A bátyám legyőzése. Az amikor először csókolt meg. Találkozás a csapatommal. És végül ez a nap, amikor végre megkérte a kezem. 

     Miután elváltunk, a homlokunk összeérintve álltunk ott. A kezei a derekamon pihentek, még az enyéim a nyaka körül voltak összefonva. 

- Van egy hírem neked! - szólaltam meg suttogva. 

- Mi lenne az? - kérdezte kíváncsian.

- Apa leszel! - először fel se fogta, hogy mit mondtam. Majd felkapott és a levegőben megpörgetett. 

- El se hiszed milyen boldog vagyok! - mondta, majd megint megcsókolt. 

     Az álmunk, hogy egyszer boldogan élünk együtt így valósult meg. Nem volt többé álom, amit gyerekként kergettünk. Ez a valóság volt.