Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Valami...

Hazafelé menet gondoltam beugrok Nejihez, hát ha ismeri Kei-t. Bekopogtam, nem sokkal később Neji nyitott ajtót. Miután beinvitált, rögön megkérdeztem azt, ami miatt idjöttem.

- Ismersz egy Hyuuga Kei nevű fiút? - először kicsit megszeppent a kérdésemetől, de utánna válaszolt.

- Igen. Régen én tanítottam. Ő is a mellékághoz tartozik. De miért kérdezed? - vonta fel a szemöldökét. Sóhajtottam egyet.

- A csapatomba került, de a nevén kívül nem sokat tudtam meg róla. És azt szeretném kérni...

- ... hogy meséljek róla - fejezte be helyettem. Bólintottam. - Legyen. Kei egy igen összetett fiú. Nagyon erős, minden jutsut elsajátított amit tanítottam neki. Viszont nagyon nem szereti az idegeneket. Nem nyílik meg egykönnyen. De előbb-utóbb meg fog, csak idő kérdése. És még valami, a csapatmunkája nulla.

Próbáltam elraktározni a hallottakat. Ez nehezebb lesz mint bármikor is gondoltam.

- Köszönöm szépen. Ez sok mindenben segíteni fog... - gondterheltem sóhajtottam. 

- Remélem egy kicsit megváltozik majd... - látta az értetlenséget az arcomon, ezért rögtön megmagyarázta. - Nincsenek barátai, mindig magányos. Azt gondolja nem kellenek a bajtársak, bármit is mondok neki.  Remélem meg tudod változtatni a véleményét.

- Mindent megteszek majd. De nekem még van pár elintézni való ügyem, szóval mennem kell! - álltam fel. - Viszlát! - a kijárat felé vettem az irányt, de mikor meg akartam fogni az ajtó kilincset, kinyitották az ajtót. Tenten meglepett tekintetével találkoztam. - Szia Tenten! Rég láttalak - mosolyogtam rá miután felocsúdtam a döbbentből. 

- Neked is szia! Mi járatban itt?

- Az egyik csapatagomról beszéltem meg pár dolgot Nejivel, de már megyek is! Szia! - kerültem ki a barátnémat. 

- Ha van kedved maradhatsz! - szólt utánam Tenten.

- Nem, hagylak titeket! - néztem rá mindent sejtően, mire apró pír szökött az arcára. 

Lassan baktattam hazafelé, miközben a hallottakról gondolkodtam. Kei nehéz feladat lesz, de az a kettő se könnyű. A orrnyergemet masszíroztam. 

Haza érve a nappaliban egy alvó Tobiramát találtam. Nagyon sokat dolgozik, most a háború után. Ma végre kivehetett egy szabadnapot és így végre pihenhet. Nem ébresztettem fel inkább nekiláttam a vacsora elkészítésének. 

Nagyban tevékenykedek a konyhába mikor két kezet érzek meg a derekam körül. 

- Miért nem keltettél fel, hogy hazajöttél? - a fejét a vállamra tette és így nézte amit csinálok.

- Nem volt szívem felébreszteni, olyan aranyosan aludtál.

- Nem is tudtam, hogy van szíved - mondta komolyan, de a szája sarkában ott bujkált egy mosoly.

- Jaj de vicces valaki! - mondtam durcásan. - Nem tehetek róla, nagyon izgultam. 

- És ezért kellett hajnalok hajnalán felébresztened? 

- Pontosan! - megfordultam az ölelésében és így szemben kerültem vele. Hozzám hajolt és megcsókolt. 

- Akkor ma este te sem alszol - súgta  a fülembe, majd belepuszilt a nyakamba.

 A kezével a hátam simogatta, majd bevezette azt a pólóm alá. Az érintésétől bizseregni kezdtem. Az ölébe vett és felvitt a szobájába. Lerakott az ágyra és fölém mászott. Megszabadított minden ruhadarabomtól. Azon az estén tényleg nem sokat aludtam. 

Reggel Tobirama mellkasán ébredtem. Fél nyolc körül lehetett. Tobirama még aludt. Kimásztam az ágyból és átvonultam a sajátomba. Fölöltöztem és a hajam megint kontyba fogtam, hogy ne zavarjon. Ma lesz az a kis felmérő.  

Mikor lementem a konyhába Tobirama az asztalnál ült, és a kávéját iszogatta. Helyet foglaltam az ölében.

- Neked is jó reggelt! - nyomott egy puszit a fejemre. - Remélem készen állsz!

- Nagyjából igen... - adtam választ. 

Reggeli után elindultunk. Én az egyik gyakorló pályára, Tobirama pedig a Hokage irodájába.