Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Az utolsó találkozás

Tobirama szemszöge:

Másnap, a bátyám oldalán megint a Uchihák elé vonultunk. Viszont volt vele valaki ismeretlen. Csuklyát viselt a fején. Madara szemei megváltoztak, amit nem csak én vettem észre.

- A szemeid... - Hashirama is észrevette.

- Mi történt Izunával? - kérdeztem meg, mivel nem láttam sehol.

- Belehalt a sérüléseibe - válaszolta a csuklyás alak. Ez viszont nem férfi hang volt. Csak nem...?

- Olyan erőt hagyott ránk, amivel megvédhetjük az Uchihákat - válaszolta Madara.

- Tűzszüneti megállapodást küldtem neked, ha tényleg védeni akarod az Uchihákat, ne harcoljunk tovább! - próbálta meggyőzni Hshirama, Madarát. De válaszul csak egy támadást kapott.

- Rég láttalak Tobirama! - köszönt gúnyosan a csuklyás személy. Majd lassan megmutatta az arcát. - Remélem hiányoztam!

Lesokkoltam a látványtól. Izana állt előttem. De valahogy más volt. Most nem az a szelíd és kedves mosolya volt rajta, hanem egy gyűlölettel teli, keserű mosoly.

- Izana! Mit keresel itt? - kérdeztem meg.

- Emlékszel még mit mondtam? Nem fogok könyörülni! - két kardot rántott elő, és felém kezdett el rohanni.

Időm se volt, nagyon reagálni. Támadott. Alig tudtam kivédeni a csapásait. Utána lábbal mellkason rúgott és emiatt pár métert hátra repültem és egy sziklának csapódtam. Ez nem azaz Izana akit ismertem.

- Csak ennyit tudsz?! - kérdezte miközben felém rohant. Felugrottam, így sikerült kikerülnöm a csapásait.

- Árnyék-klón jutsu! - teremtettem meg 3 klónt. Muszáj komolyan vennem ezt a harcot.

- Látom kezdesz komolyan venni - gúnyosan elmosolyodott és kézjeleket kezdett el formálni. - Katon: Lángpenge jutsu! - tűz gömböket lövellt, amik a klónjaim felé száguldottak.

- Suiton: Vízsárkány jutsu! - semlegesítettem a támadását, de a gőz miatt nem láttam semmit. Csak annyit érzékeltem, hogy három klónom eltűnt. Itt hátrányban vagyok. Miután sikeresen kijöttem a gőzből, megint Izanával találtam szembe magam. Még időben eldobtam egy megjelölt kunait így eltudtam menekülni a támadása elől, ami biztos végzett volna velem.

Nem volt más választásom, támadnom kellett. Kunaikat dobtam felé, amiket könnyű szerrel kikerült, viszont így mögé tudtam teleportálni. Kitért a támadásom elől és állkapcson ütött, és megint hátra repültem, csak, hogy, most a földre kerültem. Izana egy szempillantás alatt ott termet előttem. Már emelte a kardját, de egy tized másodpercre megtorpant. Ez kihasználva kirúgtam a kezéből a kardot, ami méterekre elrepült ás beleállt a földbe. Egy szúrós tekintettel és pár szitkozódással díjazta. Innentől taijutsuval támadott. A támadásit kivédtem de ekkor a szemembe nézett. Rögtön becsuktam a szemem, hogy nehogy genjutsuba taszítson, így viszont védtelenné váltam és ezt kihasználva, hátra rúgott és megint egy kőnek csapódtam. Most viszont nem tudtam felkelni.

- Itt a vége Tobirama! - kihúzta a kardot a földből és felém kezdett el sétálni. A lábam megsérült így nem tudtam menekülni. Pár méter választott el bennünket. Felemelte a kardot, viszont hezitált. Az arcán rengeteg érzés futott végig. A bátyám faelemű jutsu mentett meg. Izanának félre kellett ugrania.

Ekkor Madara futott felém kardal. Itt a vég! Innen már nem tudok menekülni. Viszont nem az történt amit vártam. Izana a kard elé állt, így átdöfte a mellkasát. Vért köhögött fel. Mindenki lefagyott. Madara ijedt és értetlen fejet vágott. Én teljesen ledöbbentem, pár pillanattal ezelőtt még meg akart ölni, most, pedig megmentett.

- Izana! - kiáltott fel Madara. Izana mosolygott, és egy újabb adag vért köhögött fel.

- Sajnálom... - szólalt meg Izana fájdalommal teli hangon. - De nem tudtam megtenni. Nem tudtam megölni őt! - nézett Madara szemébe. Még mindig állt. - Nem tudtam megvédeni a testvéremet. Kérlek, bocsáss meg ezért Madara. Békét szerettem volna, de nem tudtam elhozni, mert gyenge voltam. Mindig az voltam. De remélem ez az áldozat elég lesz hozzá... - a bátyám felé pillantott. - A kezedbe ajánlom a békét, Hashirama! Egy Uchiha aki megmentett egy Senjut, remélem ez elég ahhoz, hogy felfedjem előtted a bensőm. A bátyámmal vezesd a népeinket a jó úton - a hangja kezdett elhalni, és a lábán is alig állt már. - Tobirama... - szólt hozzám. - Sajnálom, hogy nem úgy lett ahogy elterveztük, de remélem így is eljön a béke... Sosem tudtalak gyűlölni. Én... mindig... szerettelek... - megint úgy mosolygott mint régen. Pár könnycsepp végigfojt az arcán, majd eldőlt.

A szememben könnyek gyűltek. Én is szeretlek!

- Izana! - kiáltott fel Madara. Magához ölelte Izana halott testét. Menyasszonnyi pózba vette fel és arrébb vitte.

Kék aura gyűlt körülötte. Majd egy csontváz épült köré és egy emberi alakot vett fel.

- Hashirama! - üvöltötte, majd támadott.

- Mokuton: Őserdei virágzás! - a bátyám kénytelen volt védekezni. A gyökerek lefogták a kék óriást, majd mérgező pollen hullott rá.

- Elég Madara! - próbált meg hatni rá a bátyám, de Madarát elvakította az indulat. Hatalmas széllökés keletkezett, ami majdnem elfújt. Egy gyökér mögött bújtam meg. Mikor kijöttem onnan egy még hatalmasabb, páncélos óriás állt előttem. A bátyám pedig a fagólemével támadott.

Egy egész napon át tartó harc után, Madara elsőnek került földre. A tájat teljesen megváltoztatták. A bátyám teljesen kimerült, ezért úgy gondoltam, megkímélem attól, hogy neki keljen megölnie Madarát.

- Madara... Vége van! - már bele akartam szúrni a kardom.

- Várj Tobirama! - szólt a bátyám. Ránéztem.

- Miért bátyám? Ez lehet az utolsó esélyünk! - kérdeztem tőle indulatosan.

- Senki sem érhet hozzá! - a bátyám olyan tekintettel nézett rám, mint még soha. A testem nem mozdult a félelemtől.

- Csak essünk túl rajta Hashirama. Megtisztelés lenne a te kezed által meghalni - mondta Madara.

- Ne drámáz már. Ha megölöm az Uchihák vezérét azzal csak azokat a fiatalokat szítanám akik téged követnek.

- Az Uchihák között nincs ilyen bátor ember.

- Biztosan van. Talán most nincs, de később biztosan lesz. Ugyan... Miért nem vetünk végett ennek a háborúnak? Ígéretet tettünk, emlékszel? Hogy egy nap létrehozzunk azt az idilli falut. Nem lehetnénk újra olyanok, mint régen... és dobálnánk megint a köveket?

-Ez egyszerűen lehetetten. Te és én már nem vagyunk ugyanolyanok. Nekem már egyetlen testvérem sem maradt. Nincs mit megvédenem és egyszerűen nem tudok bízni többet benned.

- Valahogy megtudnálak győzni arról, hogy bízhatsz bennünk? - kérdezte a bátyám. Rossz sejtésem van efelől.

- Nos, van egy mód rá, hogy megnyíljunk egymásnak... öld meg az öcsédet vagy végez magaddal most - elképedtem. Hogy merészel ilyet kérni. - Akkor egálban leszünk és hajlandó lennék bízni a klánodban.

- Ez őrültség! Mit fogsz tenni bátyám? Meg akarsz talán ölni? Vagy magaddal végzel? - tettem fel a kérdést a bátyámnak. Ő felállt.

- Köszönöm, Madara! Te tényleg jószívű vagy - lecsatolta a páncélját és egy kunait vett elő. - Figyelj Tobirama! Vésd ezeket a szavakat a szívedbe mert ezek lesznek az utolsó szavaim. Ezeket a szavakat az életemért cserébe mondhatom. Ti is, drága klántagok. Halálom után ne végezzetek Madarával! Megtiltok minden harcot Uchihák és Senjuk között. Esküdjetek meg... az elődeitek és a jövőbeli unokáitok életére! - elmosolyodott. - Viszlát! - a keze megindult és én is. Nem érem el. Egy könnycsepp végiggördült az arcán. Még mielőtt megölhette volna magát, Madara megállította.

- Elég... Most láthattam a bensődet!

Pár nap múlva, a klánjaink szövetséget kötöttek.