Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Csapatkapitány

- Hogy minek...? - kérdeztem meg értetlen arckifejezéssel.

- Jól hallottad. Remélem még készültök családot alapítani, mert most fontos dolgod lesz - jegyezte meg szórakozottan, mire nekem tiszta vörös lett az arcom. - Egy három fős Geninekből álló csapatott kapsz. 

- De-De nekem semmi tapasztalatom sincs, hogy hogyan kellene vezetni egy csapatott. 

- Ne aggódj! Van akinek van belőle tapasztalata - Tobirama felé pillantott. - Ha van kérdésed, nyugodtan fordulj hozzánk - mosolygott rám biztatóan. 

- Nem lesz semmi baj! - karolta át a vállam Tobirama. 

- Ha nincs kérdésed akkor elmehettek! 

- Viszlát! - köszöntünk el egyszerre, és kimentünk az irodából. De még hallottunk egy megjegyzést.

- Komolyan mondom, hogy belehalok ebbe a sok papírmunkába! - hallottuk Tsunade nyúzott hangját. Mind a ketten felnevettünk. 

- Egyébként, a Hokage-sama honnan tudta meg, hogy együtt vagyunk? - kérdeztem, hazafele úton. Bár van egy erős sejtésem. 

- Szerinted? A drága bátyámnak eljárt a szája.

- Valahonnan sejtettem... Amúgy hogyan kellene vezetni egy csapatot? - néztem rá kérdő tekintettel. 

- Mit akarsz tudni? - kérdezte szórakozottan.

- Mindent! - vágtam rá azonnal. Erre ő csak felnevetett. - Kösz! - durcáztam be. - De tényleg fogalmam sincs hogyan kellene csinálnom.

- Jól van na, nem kell rögtön felkapni a vizet! - hajolt oda hozzám és engesztelés képen megcsókolt. Egy ilyen után nem tudok rá haragudni. - Otthon mindent elmondok! - fogta meg a kezem. 

Otthon mindenről kifaggattam, még a legapróbb apróságról is. Idegesen sétáltam fel-alá a házban, amivel már az idegeire mentem. 

- Most már állj le, mert már idegesít! - húzott az ölébe. 

- De én erre nem, vagyok képes! Mi lesz ha valamit elrontok? - aggodalmaskodtam. - Mi lesz ha... - az ajkait az enyémre tapasztotta, így nem tudtam befejezni. Hosszasan csókolt amitől kicsit megnyugodtam. 

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - a hátamat simogatta. - Nyugodtan kérj tanácsot, ha nem vagy biztos valamiben. Én itt leszek! - mosolygott rám megnyugtatóan, majd megint megcsókolt. Olyan jól csókol. A kezei a derekamon pihentek, míg én beletúrtam a ezüstös hajába. 

A pillanatot, egy drágalátos testvér szakította félbe. 

- Legalább van rajtatok ruha! - szólt szórakozottan Hashirama. A fejem rögtön vörös lett. - Egyébként gratulálok a kinevezésedhez! 

- Köszönöm! - mondtam, még mindig paradicsom vörös fejjel. 

- Csak ne, hogy elhanyagold őket! -mondta nevetve. A fejem színén ez a megjegyzés sem segített. 

- Hashirama hallgass már el! - kiabált rá mérgesen Tobirama. 

A fején már látszódtak az erek, és gyilkos pillantásokat küldött felé. Hashirama szokásához híven depressziós állapotba esett. Tobirama menyasszonyi pózban felvitt a szobámba és lerakott az ágyra. Majd le ült mellém és a haja kezdte el birizgálni. 

- Jó érzés? - kérdeztem hátra pillantva a vállam fölött. 

- Nagyon is! 

Végül a hajam birizgálásából az lett, hogy befonta a hajam, és így már csak a hátamig ért. Megnéztem magam a tükörben. Egész jól áll. Két kezet éreztem a derekamon.

- Így még szebb vagy! - súgta a fülembe, mitől elpirultam. - Aranyos vagy, mikor zavarban vagy! - ettől csak még jobban elvörösödtem. Tobirama felnevetett, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. 

A következő egy hét abból állt, hogy paráztam a csapatom miatt. Minden nap elhajtottam, hogy biztos elrontok valamit, amivel Tobirama idegeire mentem, szóval meg kellet nyugtatnia, de egyáltalán nem bántam.

A mai napon találkozok a csapatommal, így már reggel 5-kor felkeltem, hogy biztos el ne késsek. Annyira ideges voltam, hogy muszáj volt felébresztenem Tobiramát. 

- Hagyjál már aludni! - mondta a rekedtes hangon, majd a fejét a párnába temette. - Még reggel 5 óra van... - motyogta a párnába. 

- De izgulok! - nyúztam tovább. 

- Délben lesz a találkozó! Inkább aludj... - motyogta a párnába. 

- Tobiramaaaa! - kezdtem el felrázni. Mikor megelégelte a nyafogásom, felkelt. 

- Gonosz vagy! - mondta apró szemekkel, majd ásított egyet. Megfogta a karom és visszafeküdt, engem is magával húzva. A meglepettségtől nem tudtam megszólalni. - Inkább aludj te is! - karolta át a derekamat.  Eleget téve a kérésének, nyugton maradtam az ölelésében. A fejem a mellkasának döntöttem, és lehunytam a szemem. Pár perc alatt sikerült elaludnom.