Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

A te klánod...

Gyógyítani kezdtem. Pár perce már gyógyítottam, mikor kinyílt az ajtó. Nem mások voltak azok mint Izuna és Madara. 

- Ti...? - kérdeztem meg, úgy mint ha nem tudnám mit keresnek itt. 

- Mit csinálsz? - kérdezte meg Madara a madárra nézve.

- Én... Gyógyítok? - válaszoltam, de már kérdésnek hangzott. 

- Most mondod vagy kérdezed? 

- Mondom... De ti miért jöttetek? - kérdeztem meg kicsit félve. 

- Meglátogattunk! - felelte gúnyosan Madara. - De megyünk is... 

Nem buktam le. Hál' Istennek. Otthon kaptam Apámtól rendesen, hogy miért nem mondtam el. Még most is cseng a fülem a kiabálásától. De megúsztam ennyivel.

Két héttel később:

Már két hete, hogy Tobirama elment. Azóta nem sok minden történt. Felkeltem, ettem, edzettem, és aludtam. Körülbelül ebből álltak a napjaim. Olykor-olykor elmentem pár gyógynövényért. Mérhetetlenül magányos voltam. De ezt nem mutattam ki. Még Izuna se tudott megvigasztalni. 

Nem beszéltem sokat. Csak olykor-olykor mikor kérdeztek tőlem valamit. Tovább folytattam a gyógyítás gyakorlását. Az sosem árt. 

A mai napom is ugyanúgy kezdődött mint a többi. Felkeltem, ettem és mentem edzeni. Madara is sokat erősödött, de én is. 

Taijutsut gyakoroltunk, a támadásait sikeresen kivédtem, már amit.Néhányat szépen bekaptam. Az utolsót is célba talált, ezért több métert repültem hátra. Megfordultam a levegőben és a lábamra érkeztem. Most én támadok. Rohanni kezdtem felé. Felugrottam és megakartam ütni. Na persze, ezt könnyen ki is védte, ezzel a támadással nem is ez volt a célom. Még ameddig a levegőben voltam hasba rúgtam, ami azt eredményezte, hogy pár métert hátrébb csúszott. Leengedte a védelmét. Egy ütést indítottam felé amit be is kapott. Szépen hátra is repült. 

- Győztem! - jelentettem ki. Meg ha úgy is lett volna. Egy darab kő esett a fejemre, és el is dőltem. - Döntetlen! - helyesbítettem. 

- Na azért! - szólt rám lihegve. Egyébként javult a kapcsoltat köztem és Madara között. Alleluja! Még pár percig feküdtünk a földön, majd nagy nehezen feltápászkodtam. Madarához sétáltam és gyógyítani kezdtem a sebeit. Egyébként ilyen elég sokszor történik. Jól elverjük egymást utána meg meggyógyítom magunkat. - Máris jobb... - a sebei szépen beforrtak. Majd Ő is vette a fáradságot és felállt. - Mára ennyi - és már el is sétált. 

Én is bementem a házba és meggyógyítottam a sebeimet. Mivel nemsokára megint harc lesz ezért elmentem feltölteni a gyógynövény készletemet. A közeli hegyhez mentem, mert csak ott nő egy bizonyos gyógynövény. A hegy közelében egy idegen chakrát éreztem meg, ami nem is tűnt teljesen ismeretlennek. Felszaladtam a hegy oldalán. Ahogy egyre feljebb értem rájöttem, hogy kié ez a chakra. De mit keres itt? A hegy tetejére érve megpillantottam Őt... Legszívesebben megöleltem volna, de most nem tehettem. Hátra nézett és így láthattam a szemeit. Az a megigéző piros szempár. 

- Végre megjöttél! - köszöntött. Én még mindig csak bámultam őt, nem szóltam semmit sem. - Tudom, hogy azt szeretnéd tudni, hogy miért vagyok itt - picit hallgatott, majd folytatta. - Még egyszer, utoljára, szeretnék beszélni veled... - ez a kijelentése után, lesokkoltam. 

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem meg alig halhatóan.

-Mindent elmagyarázok... - leült a földre törökülésben, én pedig egy kőre mellette. Tökéletes kilátás nyílt a naplementére. Még mindig hallgatott. Majd végre megszólalt. - Rájöttem valamire. A te klánod... az Uchiha... - rám nézett, én pedig a földet kezdtem el pásztázni. - És te is tudod, hogy melyik klánba tartozom...

- Igen... Senju vagy... - böktem ki. Ő csak bólintott. A szívem összeszorult. Miért? Miért kell ennek lennie? - De honnan jöttél rá? - kérdeztem meg félve.

- Főleg a neved miatt. Az Uchiháknak van ilyen neve. Ezen felül, a hajad és az éj fekete szemeid - válaszolta karba tett kézzel. Most már a naplementét nézte. - És te?

- Hát... A fej pántod, rajtad volt amikor megtaláltalak... - mikor ezt kimondtam, kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Azóta tudod melyik klánba tartozok? Akkor meg miért segítettél? - kérdezte leesett állal.

- Szeretnék békét teremteni... - újra a naplementét kezdtem el nézni. - És ahhoz az kell, hogy minden klánt barátként kezeljek, még ha ők nem is tesznek így. Utálom a háborúkat, a sok sérültet, szenvedő embereket. Legfőként azt, hogy a gyerekek is meghalnak, pont mint az öcséim. Két öcsémet vette el a háború. Azóta akarok békét teremteni, de ahhoz én egymagam nem vagyok elég. Mindenkit csak a hatalom és a dicsőség érdekel, közben nem veszik észre, hogy mennyien szenvednek emiatt. Már párszor próbáltam rábeszélni Apámat, hogy kössön békét a Senjukkal, de semmi sikerrel... Ezért mindent megadnék azért, hogy eljöjjön a béke. Már el is képzeltem milyen lenne. Egy falu, ahol a gyerekek játszhatnak. Nevetnek... - becsuktam a szemem és úgy folytattam. - Iskolák lennének, ahol a gyerekek biztonságban edzhetnek, és lennének tanárok is - feltámadt a szél. A hajamat az arcom elé fújta, így a fülem mögé simítottam azt. Kinyitottam a szemem. - De ezt most nagyon távolinak tűnik... - Tobirama az arcomat fürkészte. 

- Ebben igazad van, de... - egy pici szünetet tartott. - ... de talán egyszer eljön a béke ideje is. De addig rögös út áll előttünk. Ki tudja, hogy megéljük- e? - nézett rám. 

- Ha az életem árán is, de akkor is elhozom a békét...

- De mi biztosítja, hogy úgy is fog maradni? Akkor felesleges áldozod érte az életed.

- A jövő generációja. Ők bennük ég majd a béke lángja. És nekünk kell meggyújtanunk bennünk. Addig is vigyázni rá, mert a békét egy legapróbb széllökés és elaltathatja. De ameddig van olyan ember akiben ott a láng, addig mindig eljön majd a  béke. És rögtön kettő embert is tudnék mondani... - felé sandítottam.

- És kiket? - kérdezte félig mosolyogva.

- Én és te. Mind a ketten békét szeretnénk... És ezért még hozzád is mennék - mondtam hatalmas mosollyal és pírrer az arcomon. Elkapta a tekintetét rólam, de még láttam, hogy elvörösödik.

- Erre nem adtam engedélyt... - motyogta. Elnevettem magam. - Most meg mit nevetsz? Te Uchiha, így is zavarba hoztál, hogy nem gondoltad komolyan! - abba hagytam a nevetést.

- Miért gondolod, hogy nem mondtam komolyan? - kérdeztem vissza komoly tekintettel. Egy ideig furán nézett rám, majd amikor felfogta, hogy nem viccelek, elkapta a tekintetét és fel állt. - Nem mondasz semmit? - kérdezte, félve a válaszától.

- Ezt is megtennéd a békéért? - válaszolt kérdéssel a kérdésemre. 

- Igen... - válaszoltam halkan.

- Még akkor is, ha én. mondjuk nem szeretlek...? - visszanézett a válla fölött. A szívem megszakadt mikor kimondta. A sírás környékezett. De végül összeszedtem magam. A szemébe néztem, majd határozottan kimondtam: