Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Én...

- Tobirama, beszélhetünk? - álltam be elé.

- Persze - mosolyodott el. - Csak ne itt. Ismerek egy nyugisabb helyet! 

Konoha kihalt utcáin sétáltunk, élvezve egymás társaságát. 

- Hallottam, még mindig jól megy a gyógyítás - törte meg a csendet. 

- Hát, igen. De kitől hallottad? - néztem fel rá kíváncsian.

- A bátyám mesélte - kaptam meg a választ. Már megint beállt közénk a csend. Pár percig még sétáltunk, majd Tobirama megállt. 

- Valami baj van? - kérdeztem meg aggódva. 

- Semmit. Csak, mutatni szeretnék neked valamit - felkapott menyasszonyi pózba. - Készülj fel! 

- De mi... - be sem bírtam fejezni, elteleportálódtunk egy másik helyre. - Jézusom! Ilyet többé ne csinálj! - durcáztam be. 

- Sajnálom! - mondta nevetve. - De remélem ez kiengesztel... - fordított meg. 

Az éjszakai égbolt tárult elém. A hegyről, ahol álltam tökéletes láttam Konohát. A hold gyéren világított. A csillagok pedig csak úgy ragyogtak. Gyönyörű volt. A szám tátva maradt a gyönyörűségtől. Ez a hely olyan sok emléket idéz bennem. 

- Remélem, most már nem haragszol! - állt meg mellettem. 

- Nem... Ez valami eszméletlen - mosolyogtam rá, amitől pír jelent meg az arcán.

- Annak örülök! - majd ő is kémlelni kezdte az eget. - Remélem tudod mi ez a hely! - pillantott megint rám.

- Igen... - mondtam vörös fejjel. Itt kérte meg a kezem. Lesütöttem a szemem. Majd egy kezet éreztem a derekamon, amitől még vörösebb lettem.

- Izana! Rettentően hiányoztál! - ölelt át szorosan. - El sem tudom mondani mennyire! 

- Nekem is... - suttogtam a vállába. Még szorosabban magához ölelt. 

- Én... Én, nagyon sajnálom. Miattam haltál meg... - akart mindenért bocsánatot kérni. 

- Nem a te hibád volt. Én ugrottam a kard elé. 

- De akkor is... Én... Nem akartam, hogy ez legyen. Azt akartam, hogy mellem legyél. Akkor talán nem vétettem volna annyi hibát, Hokageként! - öntötte ki a szívét. - Miattam volt minden!

- Jó Hokage voltál. Mindent megtettél az ország érdekében! Büszke vagyok rád! - toltam el magamtól, hogy rábírjak mosolyogni. 

- Köszönöm! - mondta hálásan.

- Kérdezhetek valamit? - bólintott. - Miért hoztál ide? - kérdeztem sokat sejtően. - Valamit akarsz tőlem? - húztam az agyát. 

- Lássuk csak... Szeretnélek megcsókolni, egyszer majd elvenni feleségül és majd valamikor családot alapítani! - sorolta. A fejem teljesen vörös lett.

- Tobirama! Én... - nem tudtam befejezni, elhallgattatott.

Az ajkait az enyémre tapasztotta. Szorosan magához ölelt. Visszacsókoltam. A szívem hevesebben mint azelőtt bármikor is. A kezem körbefontam a nyaka körül. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Szenvedélyesen csókolt. Minden benne volt. Az a sok év távollét, az, hogy mennyire hiányolt, és, hogy mennyire szeret. A levegő hiány miatt el kellet válnunk. 

- Tobirama! Én szeretlek! - bújtam hozzá, jó szorosan és mélyen magamba szívtam az illatát. 

- Én is szeretlek! - ölelt át.