Senjuk és Uchihák (BEFEJEZETT)

Tobirama

A fiú hátra pillantott. Támadni készült.

- Víz elem: Vízgolyó Jutsu! - hatalmas vízgolyót lőtt ki. Majd fájdalmasan kapott az oldalához. Felszakadt a sebe. Kikerültem a támadását. 

A fiú lassult. Elé vágtam. Kardot rántott. Én is kirántottam a sajátom. Egymásnak ugrottunk. A kardjaink egymásnak csapódtak. Bár megsérült így is erős, és a kardal is jól bánik. Elugrottunk, mind ketten a földre érkeztünk. Megint támadott. De mielőtt közel került volna hozzám, elterült a földön. 

Vissza csúsztattam a kardomat a hüvelyébe, és a fiúhoz rohantam. A kötése átázott. Félvárra vettem és vinni kezdtem. Megint. Visszavittem a kis házba. Elállítottam a vérzést és újra bekö-töztem. Végig magánál volt, de nem szólt semmit. A táskámból egy gyógynövény kenőcsöt vettem elő. Az apróbb sérüléseit akartam bekenni vele.

- Miért segítesz? - kérdezte. Mélyen a szemembe nézett. - Nem akarsz megölni? 

- Szerinted? Ha meg akartalak volna akkor már rég meg  tudtam volna tenni - hallgatott. Miután végeztem, a táskámból rizsgombócokat vettem elő. - Egyél! - nyújtottam felé. Nem akarta elfo-gadni. - Nem eszel, nem gyógyulsz meg.

- Még mindig nem válaszoltál, miért segítesz? - kérdezte megint. - Nem egy klánba tartozunk, ellenségek vagyunk! - mondta indulatosan

- Azért, mert szeretnék segíteni. Nem érdekel, hogy másik klánba tartozol. Elegem van a háborúból, a harcokból. Két testvérem is meghalt miatta. Én csak szeretném, ha végre befejeződne... - mondtam ki őszintén. Két könnycsepp gurult végig az arcomon. A földet néztem. Pár perc hallgatás után megszólalt. 

- Tobirama vagyok... - mutatkozott be. Majd elvette a kezemből az ételt. Felnéztem. 

- Örülök a találkozásnak! - mosolyogtam rá. Ez a mosoly a szívemből jött, amire rég nem volt példa.

- Úgy szint...

- Izana! 

A nap további részében beszélgettünk. Mint kiderült neki is volt két testvére, akiket megöltek. És van még egy bátyja. Mielőtt elkezdett volna sötétedni haza mentem. Nincs kedvem kivívni apám haragját.

Otthon Izunával találtam szembe magam, az öcsém. Ő az egyetlen akivel el tudok beszélgetni. Kint üldögéltünk, mikor apám szólított.

- Izana! Beszédem van veled! - felkeltem és apámhoz sétáltam. Becsuktam a szoba ajtaját. -Mivel kár lenne a szemeidért, ezért úgy gondoltam, mostantól részt veszel a csatákba - alig akartam elhinni. Megint kényszeríteni akarnak arra, hogy harcoljak. Arra, hogy öljek. De mivel nem szállhatok szembe apám akaratával, ezért elfogadtam a sorsom. - Holnaptól a bátyáddal fogsz edzeni. 

- Értettem... - felálltam és átmentem a saját szobámba. 

Leültem az ágyamra. Sírni kezdtem. Miért? Miért, kell ennek lennie? Miért nem lehet békét kötni? Végül álomba sírtam magam. 

Másnap reggel, puffadt és vörös szemekkel keltem. Féltem, hogy mit csinál velem majd Madara. Felöltöztem és kimentem a konyhába. Madara már ott ült és mosolygott. Nekem végem van.

- Már várom a mai napot! - szólalt meg, mikor elmentem mellette. Nyeltem egy nagyot. 

Reggeli után elmentünk arra a helyre ahol a családunk tagjai szoktak harcolni. Madara velem szembe állt. Kihúztuk a katanánkat a hüvelyükből. Madara támadott először. Alig tudtam kivédeni a támadásait. Féltem tőle. Nem is csoda, hiszen olyan erős. 

A nap végére olyan voltam mint a mosott rongy. Tele voltam sebekkel.

- Úgy sem fogod bírni. Túl gyenge vagy a harchoz - közelebb sétált hozzám. Majd megfogta az arcom, így mélyen a szemébe néztem. - Attól, hogy neked már megvan a Sharinganod, attól még nem vagy más, mint egy söpredék - elengedte az arcom, és kaptam egy erős ütést. Olyat amitől a földre kerültem és a vérem is kiköptem. - Nem leszek veled könyörületes - mondta és átlépet rajtam. 

Nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Bementem a házba és kötszert és gyógyfüveket szedtem elő. Elraktam a táskámba és a közeli folyóhoz mentem. Ott megmostam magam és elrendeztem a sebeimet. Kulacsba vizet töltöttem és indultam Tobiramához. A folyó egy szakaszán megláttam egy fiút. Fura barna haja és zöld ruhája volt. A tópartján ült. Beszélt valamit magában.

- Kisöcsém, merre vagy? Élsz-e még? Tobirama... - hallottam meg a beszédét. Akkor Ő lehet Tobirama bátyja.

Gondolkodtam, hogy odamenjek hozzá vagy mégse. Végül úgy döntöttem nem megyek oda hozzá. A kunyhó felé vettem az irányt. Mikor benyitottam, Tobirama próbált felállni. 

- Nem megmondtam, hogy pihenned kell! - szidtam le. Erre azonnal vissza feküdt. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. - Minél hamarabb meg kell gyógyulnod, várnak rád - lágyult meg a hangom. Erre kérdőn nézett rám. - A bátyád vár rád, de ahhoz először lábra kell állnod, mert itt nem maradhatsz sokáig. Minél hamarabb el kell tűnnöd innen -- egyet értően bólintott, majd végignézett rajtam.

- Veled meg mi történt? - kérdezte miközben a kötéseimet vizslatta.

- Ez csak... A bátyámmal edzettem és ez lett az eredménye - mondtam mosolyogva, miközben, próbáltam elrejteni a kötéseket.

- Nem azt mondtad, hogy nem harcolsz? - kérdezte keresztebe tett kézzel.

- Rám parancsolta... Én meg, nem mertem nemet mondani - mondtam szégyellve. Lehajtottam a fejem. 

- Miért nem? Attól, hogy még idősebb nem bánhat így veled! - a vállamra tette a kezét. - A lábadra kell állnod, különben végezni fognak veled. Amíg háborúk dúlnak addig meg kell védened magad.

- Igazad lehet, de... Nem tudom, hogyan tegyem. Félek. Félek a testvéremtől, és attól is, hogy bármelyiket is elveszítem. Én mind kettőt szeretem, és csak az útjukban lennék... - az arcom felé fordította, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ha meg akarod őket védeni akkor erősebbé kell válnod. Addig amíg el nem jön a béke. Néha muszáj harcolni - szívem összeszorult, bár tudtam, hogy igaza van. 

- Értettem... - ekkor érzékeltem, hogy igazából milyen közel is van hozzám, teljesen elvörösöd-tem. Elrántottam a fejem. Ő pedig csak nevetett. - Mi olyan vicces? - kérdeztem tőle mérgesen.

- Csak a fejed. Miért jöttél zavarba? - kérdezte mosolyogva. Még jobban elvörösödtem. Inkább elmentem a táskámért előhalásztam a gyógynövényeket.

- Inkább mutasd a sebed! - utasítottam. Levette a pólóját, hogy meg tudjam nézni a sebét. - Szépen gyógyul.

Összekevertem a gyógynövényeket a vízzel és így krémet kaptam. 

- Az mi? - kérdezte, miközben a kezemben lévő masszát nézte.

- Ezzel gyorsabban begyógyul a sebed, ha nyugton maradsz - dörgöltem az orra alá. Erre csak a szemét forgatta. Óvatosan elkezdtem bekenni a sebet mire fájdalmasan felszisszen tett. - Ez van ha nem hallgatsz a szép szóra. 

Miután kicseréltem a kötést, hazamentem. Apám lenéző tekintettel fogadott. Madara biztos beszámolt a mai teljesítményemről. Majd holnap... Holnap sokkal jobban fogok küzdeni. 

A szobámba érve beestem az ágyba és el is aludtam. 

Másnap reggel már energikusabban keltem fel. Hála Tobirama szavainak, rájöttem, hogy muszáj erősebbé válnom, ha meg akarom védeni a családomat. 

Később megint ott edzettünk mint tegnap. Most viszont én támadtam, ami nem kicsit lepte meg Madarát. Csak a kardok csattogása hallatszott. Madara támadásait kivédtem, és én támadtam. Most először sarokba szorítottam. Már kezdtem fáradni. Szétugrottunk. Madara felülről táma-dott. A kardjaink egymáshoz értek. Ő az egyik kezével elengedte a kardot, majd bevitt egy szörnyem erős ütést, amitől, pár métert hátrébb repültem. 

- Egy Shinobinak számítania kell az ilyenekre is - mondta, mintha megdicsért volna. De szerin-tem csak képzelődtem. 

Mint kiderült volt egy nézünk is. Izuna egy kövön ült és kikerekedett szemekkel bámult.