Something Great-(Ziall Horlik mpreg.) BEFEJEZETT

59. rész

-Niall, kérlek...

-Nem! Nem akarom!

-Ez.. Ez lenne a legbiztonságosabb neked és a babának..

-Én.. Nem.. Nem.. Vár.. Várni, szeretnék..

-Niall, édesem.. Az lenne a legjobb, amit Elizabeth mond..

-Nem! Fogjátok be mindannyian!-kiáltotta a fiú, fájdalomtól eltorzult arccal, szemhéjait erősen összeszorítva, miközben elfehéredő ujjakkal szorította a kórházi ágy fémkeretét. A szobában hirtelen csend lett, csupán a szívmonitor hangos pittyegése, valamint Niall fájdalmas zihálása volt hallható a légtérben.
Elizabeth mellkasához szorította a fiú kórlapjait, majd kedvesen végig simított Niall izzadságtól nedves homlokán.
-Tudom, hogy ez egy nehéz döntés, de nem csak rólad van szó Niall. A természetes szülés a te állapotodban kicsit sem veszélytelen, és nem várhatunk többet-szólt komolyan a nő, göndör, vörös tincseit fáradtan a füle mögé türve, miközben őszinte sajnálattal nézett a fiú könnyes kék szemeibe.
Niall nem így szerette volna. Egyáltalán nem így képzelte. A fejében mindent olyan tökéletesen eltervezett már akkor, amikor megtudta, hogy terhes lett az ő apró kisbabájával. A kisfia egy szeles, bár napsütéses napon születik meg. Ő maga szüli meg a kisbabát, bármiféle orvosi beavatkozás, műtét nélkül, teljesen éberen. Apró fájásokkal, és rettenetesen boldogan. Boldogan, mert Zayn ott van vele és az ő kezét fogja, miközben bátorítja őt. A pakisztáni vágja el a köldökzsinort, az orvos pedig a kezükbe adja majd a teljesen tökéletes, egészséges kisbabájukat. Onnantól kezdve pedig minden mesés lesz, mint azokban a romantikus filmekben, amiket Niall annyira szeretett nézni.
Aha. Ez csak egy ostoba képzet volt, amivel a 22 éves fiú örömmel játszott le az agyában újra és újra. A helyzet korántsem volt olyan tökéletes, mint ahogyan azt ő előre eltervezte.
Bár Niall magzatvize elfolyt a kávézóban, a szülésig még vissza volt több, mint két hét. A fájások borzalmasak voltak, Niall maradék energiáját is elvették, sőt már meg sem akarta szülni a kisbabát, annyira fájt mindene.
Elizabeth közölte vele, hogy nem szülhet természetes úton, mert túl gyenge a szervezete és félő, hogy sem ő sem pedig a baba nem élné túl.
-Kérlek, Liz... Várjunk, még egy kicsit.. Kérlek-suttogta erőtlenül a fiú, könnyes szemekkel meredve a nőre.
-Niall, már túl sokat vártunk. Gondo..
-Itt lesz, tudom, hogy itt lesz, Liz. Érzem. Tudom, ho..hogy nem hagyná ki a fia születését. Én pedig ne.. Nem vagyok hajlandó nélküle megszülni ezt a gyereket-fordította oldalra a fejét, kezét pedig megkeményedett, fájó pocakjára simitotta. Érezte, ahogyan babája nagyokat rúg a tenyere alatt és már nagyon ki akar jönni.
Elizabeth tanácstalanul fordult az ablak alatti kanapén helyet foglaló Mrs. Horan irányába, aki könnyeit törölgetve bámulta a fájásokkal küzdő kisfiát. Végül az orvos felsóhajtott.
-Másfél óra. Ennyit adhatok, Niall többet nem. Ha itt van, ha nincs akkor is meg kell szülnöd, különben a saját önzöséged miatt fogod elveszíteni a gyereket. És akkor hiába óvtad nyolc hónapon keresztül..-mondta a nő szigorúan, majd az ajtó felé indult.-Felküldök egy nővért egy kis fájdalomcsillapítóval, az egy kicsit ellazít. A baba szívhangja jó-biccentett az egyik monitor irányába. -A fájásaid pedig erősödni fognak. Addig is próbálj meg pihenni, és sok vizet inni, nehogy kiszáradj nekem.
Amint az ajtó becsukódott, Niallből kitört a hangos zokogás.
A szívmonitor másodpercek leforgása alatt kezdett hangos pittyegésbe, megijesztve ezzel Maurat, aki azonnal a kisebbik fia ágya mellett termet.
Niall úgy érezte nem kap levegőt. Túl sok volt neki, mintha valaki a mellkasán ült volna. A pocakjába 10 percenként, erős, semmivel össze nem téveszthető fájdalom hasított. Ezer kés szúrásnál is rosszabb volt, talán még a csonttörésnél is százszor rosszabb. Azt várta, hogy vége legyen már az egésznek és a kisbabáját a kezébe tarthassa végre. Hiányzott neki Zayn. Borzalmasan. Rettenetesen félt, hogy Zayn kihagyja a baba születését, végül pedig örökre kimarad az életéből, mert valójában nem akar apa lenni és csúnyán ott hagyja majd őket.
Maura óvatosan nyúlt fia remegő jobbja után, hogy aztán ujjaikat szorosan összefüzze.
-Kicsikém.. Drágám.. - szólongatta a nő, szabad tenyerével Niall izzadt arcát simogatva. A fiú hevesen kapkodta a levegőt, összeszorított szemhéjai mögül hatalmas könnycseppek hullottak. Az anyuka nyugodtan simogatta a kékszemű arcát, nem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy fiáról patakokban szakad az izzadság.
-Édesem, ki tudnád nyitni a szemeid?
Niall nemlegesen rázta a fejét sípoló tüdővel véve a levegőt. Oh, ne. Csak pánikrohamot ne. Csak most ne.
Maura észrevéve fia állapotának változását, más eszközhöz folyamodott.
-Kicsikém.. Figyelj a hangomra jó? Felejts el minden mást, és csak a hangomra figyelj, nagyon. Rendben?
Újabb nemleges válasz. Nagyon fájt a mellkasa. A pocakja is nagyon fájt. Szomjas volt, úgy érezte, mintha homokot nyelne.
-De igen Niall, menni fog. Tudom, hogy menni fog. Te vagy az én erős kisfiam, aki mindig is voltál-érezte, ahogy az édesanyja megszorította a kezét. Gyengén, de ő is visszaszorított.
Újabb fájás jött, mire Niall hangosan felnyűszített és akarata ellenére szorította meg Maura kezét, aki felszisszent a hirtelen jött fájdalomtól.
-Nem megy anya.. Ne.. Ne.. Nem megy-zokogta a fiú, levegőért kapkodva. Két év után, most volt az első alkalom, hogy anyának hívta őt..
-Figyelj a hangomra, kicsim. Együtt fogunk lélegezni..jó..be..ki...be..igen kicsim, csináld csak.. Ügyes.. Be... Ki.
Niall azt vette észre, hogy könnyebb levegőt vennie, bár még mindig zsibbadt a mellkasa, jóval könnyebb volt.
-És, most lassan, nagyon lassan nyisd ki a szemeid és nézz rám, Niall. Menni fog?
Tétova bólintás.
Mintha ragtapasszal lettek volna rögzítve a szemhéjai. Nem is gondolta volna, hogy ilyen szorosan szorította össze a szemeit, csak miután kinyitotta őket és káprázó, ugráló színfoltokat látott a szobában. Édesanyja könnyes szemmel nézett le rá, tenyerét még mindig Niall forró arcán tartva.
-Anyu.. - nyöszörögte a fiú, Maura felé húzodva, aki hangosan sóhajtva hajolt le és ölelte magához az ő egyetlen kisfiát, akit oly' régen tarthatott a karjaiban.
Niall régen sosem kért ölelést az anyukájától, ha pedig igen, akkor rossz időpontot választott. Maura vagy dolgozott valamin, vagy sietnie kellett valahová, vagy éppen Greggel volt elfoglalva, hogy az idősebbik fia tökéletes ingben jelenjen meg mindennap az iskolában. Niall elkönyvelte magában, hogy Mauranak nincs rá ideje. Most viszont kihasználta a pillanatot és olyan szorosan ölelte, amennyire a kezébe vezetett csövek engedték.
-Virág illatod van.. Mi.. Mint régen.. - motyogta a fiú, arcát édesanyja nyakába fúrva.
Maura könnyei közt nevetett fel, miközben ujjait Niall barna tincsei közé fúrta. Emlékezett arra a napra, amikor a 11 éves fia egyik napról a másikra közölte, hogy neki szőkr haj kell. Minden tiltakozásuk ellenére, Niall titokbam befestette a haját Ellen néninél, és hetekig kapucnit hordott.
-Engem sosem szerettél igaz? - kérdezte alig hallhatóan könnyes szemekkel pillantva fel Maurara. - Engem sosem szerettél. Nem öleltél meg soha, nem jöttél fel a szobámba beszélgetni, úgy, ahogy Greggel szoktál, amikor még velünk lakott..ha..ha szerettél volna, akkor.. Akkor nem engedtél volna elmenni..
Maura szabad kezével letörölte fia könnyeit, sajátjával egyáltalán nem foglalkozva.
-Velem lettél volna.. És.. És mindentől megvédtél volna.. Ahogy.. Ahogy a rendes anyukák csinálják. Te lettél voln az első, aki tud a babáról.. Együtt mentük volna vásárolni, orvoshoz.. aztán.. azt.. Aztán estig beszélgettünk volna.. De.. de nem.. mert el.. El.. Elküldtél otthonról, mert nem szerettél soha.
Az asszony sírva rázta meg a fejét, miközben ismét magához ölelte a nehezen lélegző Niall-t. A fiúnak fájt arra gondolnia, hogy mennyire nem volt senkinek sem fontos. Iskolás évei alatt bántották, és sértegették őt a társai. Otthon nem foglalkoztak vele, pedig a hallgatása egy idő után figyelem felhívás is volt. De nem. Greg volt az egyetlen, aki beszélgetett vele és ott volt mellette, egészen addig, míg el nem vette Denise-t és gyereke született. Azután csak hébe-hóba hívta fel az öccsét, aki egyre keservesebben érezte magát. Elküldték otthonról, majd egy olyan családnál kapott munkát, ahol a fiúk egy elkényeztetett popsztár, akibe végül beleszeretett. Úgy érezte valakinek végre fontos, valakinek végre számít...de aztán Zayn kihasználta a testét és eldobta magától. Mindennap éreztette vele, hogy Niall nem ér semmit.. jobb lenne ha nem élne és sosem fogja szeretni ót senki.
Aztán kiderült, hogy terhes. Az első pillanattól kezdve ez a baba volt a mindene. A remény arra, hogy valaki szeretni fogja, ragaszkodni fog hozzá, Niall pedig úgy neveli majd fel, hogy az embereknek csak jót adjon. A kisfia az egyetlen menedéke. Az egyetlen kis lény, akibe már most megbízott. Akiért az életét adná, és minden hitét belefektette.
-Kicsikém.. Tudnod kell, hogy én mindig nagyon szerettelek. Te voltál és te vagy a mindenem.. - szipogta a nő. - Hiába kerestem a társaságod.. Olyan elutasítónak tüntél, hogy egy idő után feladtam, hogy valaha elnyerjem a bizalmad. És már annyira bánom Niall, mert tudom, hogy te mindig számítottál rám csak én dobtalak el magamtól, mert azt hittem nem szeretsz engem, mint anya. Bárcsak visszatudnám pörgetni az időt és mindent másképp csinálnék. Nem engedném az apádnak, hogy elküldjön.. Soha..
Niall csendesen szipogott, infúziós balkezét fájó pocakjára simítva.
Az ajtón kopogás hallatszott, majd másospercek múlva megjelent egy duci, piros pozsgás, alacsony nővér.
-Jó napot! A nevem Eve. Fájdalomcsillapítót hoztam Mr. Horannek-szólt kedvesen. Maura bólintva lépett hátrébb, hogy Eve nővér beadagolhassa a fájdalomcsillapítót Niallnek az infúzióba.
-Lehet, hogy egy időre kiüt, de ne aggódj teljesen baba barát. Ellazít és kicsit könnyebb lesz elviselned a fájásokat-mondta, majd elnézést kérve távozott.
Niall azonnal észrevette, hogy a gyógyszer dolgozni kezd a szervezetében. A végtagjai elnehezültek, mégis olyan könnyednek érezte a testét, a fájdalom pedig azonnal megszünt. Elaludt.

Este hét óra volt, különös módon a magánklinika elcsendesedett. Néhányan vártak csak orvosra, egy kismama és a férje, valamint két fiatal fiú, akik látszólag testvérek voltak. A nővérek csendesen beszélgettek a recepción, élvezve, hogy most nincs rohanás és végre lazíthatnak egy kicsit.
A privát váró, amelyben Greg és Maura várakozott a folyosó közepén volt, Niall szobájával szemben.
Az asszony és a fiú egyszerre kapták fel a fejüket, amikor a kórház csendes légterébe ajtó csapodás és siető léptek zaja hasított.
Zayn Malik szikrázó szemekkel meredt a pult mögött álló, szemüveges nőre, aki halál nyugodtan kattingatott az egérrel, miközben unott arccal nézett valamint a képernyőn. A pakisztáni fiú türelmetlen volt. Alig egy fél órája tudta meg, hogy szerelme hamarosan szül, ez a nő pedig itt vacakol előtte.
-Beteg neve? - kérdezte hangosan csámcsogva rágóján, Zayn ellenszenvét egyre jobban növelve.
-Niall Horan-válaszolta Louis, aki éppen akkor lépett Zayn mögé, és helyzte kezét a fiú vállára nyugtatásképpen.
-Hozzátartozó?
-Én vagyok az apa-morrant fel a fiatalabbik fiú, türelmetlenül dobbantva lábával. - Úgyhogy megmondaná végre, hogy hol lelem a párom?
A nő unottan forgatta szemeit, majd egy utolsó kattintás után megmondta a szoba számot, Zayn pedig őrültek módjára rohant szerelméhez.
-Zayn! - kurjantotta Greg, mire a pakisztáni sietősen intett egyet.
-Mindjárt jövök-válaszolta kezét a kilincsre téve, majd válla fölött átnézve halk "köszönöm" - öt tátogott az idősebbik Horannek.
Az ajtón belépve, orrát azonnal megcsapta az undorító kórházszag.
De nem foglalkozott vele, mert két hónap után végre újra láthatta az ő egyetlen kis szerelmét...