Blood Sweat & Tears [JIKOOK] ✔

s m a l l g e s t u r e s

A napok nagyon gyorsan elröppentek, mi pedig egyre töb időt töltöttünk a pályákon Jungkookkal. Bevallom őszintén, már az elején elterveztem, hogy kimegyek a nyolcvanegyesre, és nem érdekel milyen szörnyűség vár rám odakint, kijutok innen és a többieket is kijuttatom. November tájékán járhatunk, és a hatvanas pálya fog következni. Jungkook elmondása szerint, itt jönnek majd be az állatok, a mélyebb vizek és minden életveszélyes dolog. Azt is hozzátette, hogy az oldalán lévő nagyobb sebhelye is valamelyik előttünk álló pályáról származik, pontosabban egy  farkastól. Igen, nem viccelek, ide valóban ilyen állatokat hoznak, illetve szerintem enni sem adnak nekik túl sokszor, ugyanis háromszor jobban éheznek ránk, mint az normális lenne.

Levettem a pólóm és a vizemmel együtt félredobtam, ahogy azt Jungkook tette előttem pár másodperccel. Ahogy beléptem a hatalmas hatvan felirattal ellátott pályára, az állam szinte a földet súrolta. Sokkal nagyobb volt, mint az eddigiek, sokkal tőbb dolog volt benne, mint az eddig megszokottakban. Hosszas percekig csak bámészkodtam, mert egyszerűen hihetetlen volt a látvány, amely elém tárult.

- Két nagy ugrás van - lépett mögém - Nagyon vigyázz, mert hiába esel puhára, vagy esetleg vízbe, simán eltörheted valamidet. - magyarázta, én pedig csak bólintottam egyet.

- Egyedül a kutyáktól tartok. - ismertem be. Sosem szerettem a kutyákat, mivel amikor kisebb voltam, talán nyolc éves, anyukámmal elmentünk a közeli boltba, de az egyik ház kerítése mögül kiszabadult egy kutya és megharapott. A gazdája szerencsére ott volt, ezért azonnal kijött és elnézést kért, illetve orvoshoz is elvitt minket, de ennek ellenére még mindig félek tőlük.

- Ha a második ugrásod sikerül, akkor nincs okod félni. - mondta, majd leült a fűbe, és várta, hogy elinduljak.

Mély levegőt vettem, utoljára végigvezettem tekintetem a pályán, majd egy váratlan pillanatban nekifutásból vettem az első akadályt, ami egyáltalán nem volt nehéz. A második feladat, viszont húzósabb volt, hiszen egyre magasabbra kellett mászni indák segítségével. Megpróbáltam végig a célom, azaz a méterekkel felettem elhelyezett fa placcon tartani a szemem, mert tudtam, hogyha lenézek, elvesztehetem az összes bátorságom. Amikor felértem, tökéletesen elém tárult az egész pálya képe, illetve már tudtam, hogy miért mondta Jungkook, hogy figyelnem kell. A két placc közötti távolság hatalmas volt, egy pillanatra még el is gondolkoztam rajta, hogy talán nem tudom majd megugrani és nagyom rossz véget ér majd a próbálkozásom. Lepillantottam cellatársamra, aki felmutatva hüvelykujját, bátorított az ugrásra, és azt hiszem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, azonnal folytattam is, amit elkezdtem.

Rendesen elfáradtam, amikor az utolsó három feladathoz értem. Most következik a második ugrás, ami összeköttetésben van azokkal a kibaszott kutyákkal, úgyhogy mondanom sem kell, mennyire parázom jelen pillanatban. Összeszedtem a gondolataimat, próbáltam leküzdeni a félelmeimet és elrugaszkodtam. Az ugrás első pillanataiban nem mertem kinyitni a szemem, de amint meghallottam Jungkook kiáltását, szemeim villám sebességgel pattantak ki.

Leérkeztem.

Hatalmas, elégedett mosollyal az arcomon rohantam át az utolsó feladatokon, majd az előbbi élményektől, fáradtan estem a földre. Kellett egy pár perc, amíg szabályozni tudtam a lélegzetvételeimet, hiszen nem kicsit volt megterhelő ez a pálya, sőt, szerintem lábra sem tudok majd állni ezek után. Hallottam, ahogy Jungkook is végigmegy az akadályokon, sokkal gyorsabban, mint én, és azt is hallottam, hogy pontosan mellém érkezik le.

- Elképesztő voltál! - éreztem meg Jungkook karjait a derekem körül.

- Mindjárt meghalok. - jelentettem ki, miközben a hátamra fordultam, ugyanis eddig arccal a földben feküdtem.

- Segítsek felállni? - kérdezte.

- Nem akarok felállni. - feleltem. Nem csak azért, mert lusta vagyok, hanem, mint említettem képtelen lennék rá. A szemem végig csukva volt, így nem láthattam Jungkookot, de amikor kinyitottam, azt is megbántam, hogy meg lettem áldva szemekkel, hiszen valami hihetetlenül jól nézett ki. Fekete tincsei rakoncátlanul hullottak gyönyörű, sötét szemeibe, kidolgozott felsőtestére szintén tökéletes rálátást nyertem, amit már megszokhattam volna ,de még így is támadtak alig észrevehető gondjaim odalent.

- Lassan ebédelni kéne, mert még a végén lemaradunk. - fordult felém először, aztán lassan feltápaszkodott és két kezével a fejemnél megtámaszkodva hajolt fölém. Egy apróbbat nyeltem, ugyanis rohadt dögös volt még így, izzadtan és sebesen is.

- Ott lesz Minji is. - mondtam, mire a ő csak szemöldökráncolva bámult rám. - Megint Bomival lóg, és hallottam, hogy beszélgettek tegnap. - tájékoztattam Jungkookot, mivel nem akartam, hogy balhé legyen ennyi idő után.

Látszólag vacilált, de aztán teljesen hirtelen közlebb hajolt hozzám, majd megszűntette a közöttünk lévő hangyányi távolságot is. Szívem szinte kitörni készült a mellkasomból, a pulzusom az egekbe szárnyallt, én pedig képtelen voltam megmozdulni. Nem tudom, őszintén fogalmam sincs, hogy mire számítottam, talán arra, hogy megcsókol, de miután egy gyengéd puszi után elhajolt tőlem, egyszerre lettem mérheteglenül boldog és csalódott is. Annyira szeretném tudni, hogy mit is érez igazából, hogy hogyan tekint tám valójában, és most miért nem csókolt meg. Persze, ha lehetne ezt a kicsi gesztust is ezerszer újraélném, hisz elmondhatatlanul jó érzés volt.

- Nem fogok vitázni vele. - vont vállat, majd felhúzott a földről.

Még mindig a sokk hatása alatt voltam, így rövid ideig egyáltalán nem reagáltam, amit Jungkook is észrevett, és el is mosolyodott rajta. Imádom amikor mosolyog, olyankor olyan, mint valami édes nyuszi. Ennek az embernek két teljesen különböző oldala van. Az egyik az aranyos, csendes Jungkook, aki próbál mindig segíteni, törődik másokkal, illetve van a másik, aki komoly, kibaszott dögös a nap huszonnégy órájában, magabiztos és baromi kitartó, ha valamit el akar érni. Vicces, hogy ez a hangulatától függ, meg az is, hogy egyre többször sikerül befolyásolnom.

- Soha nem ismétlem meg, ha utána egy élőhalott leszel! - mordult fel, de azért ott bújkált az önelégült vigyor az arcán. A hülye elnevezés miatt viszont mellkasom csaptam, amin már tényleg felnevetett, de én sem bírtam sokáig.

- Szóval meg akarod ismételni? - kérdeztem vissza, mire ő csak vállat rántott.

- Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek. - kacsintott, mert valószínüleg nagyon filmbe illőnek érezte magát ezzel a kijelentésével.

- A pólód nem hiányzik? - emeltem fel a fekete ruhadarabot. Jungkook látszólag nagyon sietett fel, ugyanis még erről is képes volt megfeledkezni.

- Tudom, hogy jobban tetszem anélkül. - vigyorgott, én pedig utána rohantam, hogy lekiabálhassam a fejét.

Mit képzel magáról, hogy csak úgy zavarba hozhat?

- Rosszul tudod! Inkább vedd fel és menjünk. - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, de Jungkook ismételten csak felnevetett, aztán szerencsémre utánam indult.

Talán már nyílt titokká vált, hogy mennyire kedvelem őt, sőt, az is lehet, hogy látványosabb, mint gondolnám. Mindensetre kíváncsi lennék, hogy az én helyemben hogyan tudná elrejteni az érzelmeit, amikor egy két lábon járó istennel kell egy cellában laknia hosszas hónapokig, esetleg évekig. Igen, ez alatt az idő alatt menthetetlenül szerelmes lettem a fiatalabba, és néha még a mai napig rosszul érzem magam, mert eszembe jut, hogy talán csak nem akar megbántani, ezért nem koptat le. Nehéz így élni, ez az egész helyzet rohadt távol áll az egyszerűtől, de el kellett fogadnom, hogy igenis mély érzelmeket táplálok iránta.

Tudom, hogy ez talán a vesztemet is okozhatja egy nap.

2020.05.04.

Visszaolvasva jelentősen nagy a különbség a pár napja publikált rész és a mai között, de hát az érzelmek képesek egyik pillanatról a másikra megváltozni/ kialakulni. Remélem tetszett a rész, az esetleges hibákért elnézést!