Blood Sweat & Tears [JIKOOK] ✔

d r e a m

Elérkeztünk az utolsó előtti akadályhoz, ami nem más, mint életem legnagyobb félelme. Gyűrű. Jungkook mellettem készül az ugrásra, ahogy én is próbálom összeszedni magam, mivel nekem kell előre mennem. Hátrapillantottam rá, de nem láttam az arcát. Tekintetét a földre szegezte, amely méterekkel alattunk látszódott az üvegplatformon át. Mély levegőt vettem, ellazítottam az izmaim, már amennyire sikerült az engem hatalmába kerítő félelemtől, illetve izgalomtól, majd elrugaszkodtam. Hosszas, végtelennek tűnő pillanatokig repültem a gyűrű felé. Még lenézni is jutott időm, viszont éppen, hogy csak el tudtam érni a lefelé lógó tárgyat. Belekapaszkodtam, de nem volt annyi erőm, hogy lendületet szerezzek. Elfehéredtem, éreztem, hogy a szívem mindjárt megáll. Hátrafordultam és Jungkookra néztem, aki szájához emelt kezekkel, összegörnyedve figyelte a szenvedésem. Képtelen lett volna segíteni, leszakadnánk. Rúgkapáltam, de nem jutottam előrébb. Meg akartam szólalni, segítségért akartam kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Könnyeim záporozni kezdtek, az erőm egyre csak hagyott el, a szorításom pedig fokozatosan gyengült. Felpillantottam a gyűrűre, de ezzel egyszerre a testem fel is adta a szolgálatot, ezzel elengedve a gyűrűt.

- Jimin!

- Jimin, ne sírj, itt vagyok! - rázogatott egy ismerős hang gazdája.

Kinyitottam a szemeimet és Jungkookot láttam meg, pontosabban csak az alakját, mivel alig láttam a könnyeimtől. Borzalmas volt, soha többet nem akarok lefeküdni aludni, nem akarom mégegyszer átélni ugyanezt. Megtöröltem a szemeim, majd szorosan Jungkookhoz bújtam, hogy biztos legyek benne, ez a valóság. Ő továbbra is beszélt hozzám, éreztem, hogy simogatta a hátam, néha-néha belepuszilt a hajamba, így végre mély levegőt vehettem, és megnyugodhattam.

Csak egy álom volt.

- Mit álmodtál? -  kérdezte, aminek a gondolatára, csak még erősebben kezdtem őt szorongatni.

- A Pálya - suttogtam, mire ő gondolkodás nélkül eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Gyűrű. - beszéltem továbbra is csak szavakban, hiszen még mindig nem éreztem magam a legjobban.

- Istenem - ölelt újra magához. - Semmi ilyentől ne félj, minden a legnagyobb rendben lesz. Rengeteget készülünk, te vagy a legügyesebb ember, akit valaha láttam és semmi okod az aggodalomra. - mondta ezt úgy, hogy minden egyes szó után egy aprócska puszit adott az arcomra. - Tudom, hogy ijesztő, de higgy nekem, - sóhajtott - Te bármire képes vagy!

Annyira szeretnék neki hinni, bízni az összes szavában. Megnyugtató, hogy így gondolja, mindig megnyugtató volt, viszont ez az álom túl sokat rontott a helyzeten. Ma megpróbálom valahogy elvonni a figyelmemet a gyakorlásról is, nem akarok a Pálya közelébe sem menni, inkább ki kellene találnunk valamilyen programot, akár négyen. A legjobban ezek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok nyugtatnak meg, szóval remélem, hogy Jungkook nem fog haragudni, ha beiktatok valamit a mai napra, gyakorlás helyett.

- Mennyi az idő? - kérdeztem, mivel hirtelen eszembe is jutott egy ötlet, de azt nem lehet akármikor csinálni.

Jungkook vonakodva ugyan, de kipillantott az ablakon, ahol aztán nem tudta pontosra megmondani az időt, ezért elővette az óráját, amely majdnem hajnali öt órát mutatott. Hálát adtam az égnek, hogy ez még össze is jöhet, feltéve, ha ő beadja a derekát és kiszökik velem a hidegbe. Idő közben ugyan eljött a tavasz, viszont nyilván nincs húszmillió fok kora reggel, de azért fagyasztóan hidegnek sem nevezném a levegőt. Mindenesetre, szeretném egyszer Jungkookkal megnézni a nepfelkeltét, hiszem ugyanolyan szép látvány, akár a naplemente, amit már volt szerencsénk együtt megnézni. Amikor kicsi voltam, minden reggel korán felkeltem, hogy végigkövethessem a nap útját, az égbolt változását, és ugyanezt megcsináltam este. Fent maradtam, miután anya rámszólt, hogy villanyokat lekapcsolni. Mindig olyan gyönyörűnek és különlegesnek tartottam.

- Jungkook-shi - motyogtam, a még sötét eget bámulva, a picike ablakon keresztül. Jungkook hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel rám, ezért folytattam.  - Nincs kedved megmézni a napfelkeltét? - fordultam szembe vele. - A partról? - tettem hozzá gyorsan.

- Vegyél fel egy pulóvert. - felelte álmos mosollyal az arcán.

Felállt, majd elindult készülődni, mire én is kővettem őt ebben. Annyira nagyra tartom benne, hogy ilyen szinten önzetlen és segítőkész, rendes. Jungkook a legjobb dolog az életemben, hiába történt minden része egy börtönben a világ egyik legeldugottabb helyén, semmit sem bántam meg. Soha sem fogom megbánni.

Halkan, szinte néma csendben kellett végigmennünk a folyosókon, kinyitnunk azt az ajtót, majd visszacsuknunk, hogy egyetlen őr, sem kamera ne vegyen minket észre. Ilyenkor egyértelműen sokkal nehezebb észrevétlennek maradni, mint amikor a többi rab is ébren van és keltenek egy úgymond, alapzajt.  Az őrök egyébként elég nagy mamlaszok, egyáltalán nincs semmi gógyijuk, csak magasak, erősek és fél tőlük mindenki. Az ő eszükön nem nagy dolog túl járni. A vezetők eszén már annál inkább.

- Köszönöm, hogy kijöttél velem. - pillantottam fel rá, miközben a part felé sétáltunk. A levegő egészen kellemes volt, csak kicsit volt hűvös. Az égbolt kezdett kivilágosodni, a nap pedig megmutatkozni a víz másik oldalán. Olyan gyönyörű, ahogy feljön a nap.

- Egy hét, Jimin. - sóhajtott fel - Most az a fontos, hogy fejben ott legyünk a toppon. - magyarázta teljes komolysággal. - Ha úgy van, az éjszaka közepén is kijövök veled ide, csak legyen minden stabil és rendben. - nyúlt a felé eső kezemért, majd összekulcsolta ujjainkat.

Egy hét, te jó szentséges isten. Vészesen közel van az a kijelölt időpont, én meg még mindig nem vagyok oké. Nagyon igyekszem, szerintem addigra össze is tudom kaparni magam, főleg, ha mindvégig mellettem lesz Jungkook.

- Szeretlek. - mosolyodtam el.

- Én is nagyon szeretlek, Manó. - kuncogott fel, majd leült az egyik sziklára, és az ölébe húzott. - Valamelyik nap át kell ismételni a tervet, hogy még véletlenül se vétsünk hibát. - váltott témát - Átolvassuk a levelet, bejárjuk a bejárható helyeket, megbeszélünk mégegyszer minden apró részletet és készen is vagyunk. - tervezgette hangosan a hátralévő teendőinket.

Mingi és Bomi teljesen beleélték magukat ebbe az egészbe, ők látszólag nem aggódnak. Bomi említette is, hogy száz százalékig hisz, illetve bízik bennünk, és valahogy érzi, hogy sikerrel fogunk majd járni. Mingi azt is mondta, hogy képes beszökni a Pályára, baj esetén. Iszonyatosan örülök, hogy ennyire segítőkész és támogató barátokat tudhatunk magunk mellett,  már ezért is megéri megmutatni, hogy kikkel szórakoznak.

- Mondjuk március tizennégy? - kérdeztem, ezzel magamat is meglepve, ugyanis sokat gondolkodtam magamban a kérdés feltétele előtt. - Akkor van időnk pihenni rá egyet, aztán másnap kimegyünk a nyolcvanegyesre. - vázoltam fel a tervem. Ahogyan kimondtam az utolsó három szóf, az egész testem beleborzongott, de nem törődtem vele. A pozitív dolgokra kell fókuszálnom, Jungkookra, Mingire és Bomira, valamint arra, hogy mennyire szerencsésnek tudhatom magam melletük.

Náluk jobb társaságot keresve sem találnék, nekem pedig ez elég ahhoz, hogy aznap félretegyem az összes félelmem,  elfelejtsem a mai álmomat és végigcsináljam azt, amiért a mai napig itt vagyunk. Azt, amire rajtunk kívül senki nem lesz képes.

- Azt hiszem kezdek jól lenni. - szólaltam meg, mire Jungkook pimaszul elmosolyodott, innen tudtam, hogy valami frappáns hozzászólást fog fűzni ehhez.

- Biztosra akarok menni minden este. - kacsintott.

- Hülye vagy? Mégis hogyan állnék lábra tizenhatodikán? - nevettem fel zavaromban, mire ő is így tett.

- Akkor ezzel ünneplünk. - vont vállat vigyorogva.

Megingattam a fejem, hogy még ilyenkor is képes ezen agyalni. Komolyan nem hiszem el Jungkookot, viszont egy szóval sem mondtam, hogy ellenemre lenne.

- Először csináljuk meg. - mondtam mosolyogva.

- Nem, Jimin. - rázta meg a fejét - Először megcsináljuk!

2020.08.17.