Blood Sweat & Tears [JIKOOK] ✔

h o m e

Az utolsó emlékem, hogy rettentően fáztam, amikor a hajónk kikötött Busanban. Még mindig érzem, ahogy Jungkook felsegített, ahogy Bomi és Mingi felpakolták egy idegen autóra az összes cuccunkat és itt ismételten képszakadás. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, hogy pontosan hol is lehetek most, hiszen az emlékeim hiába vannak meg valamennyire, olyan érzésem van, mintha folyamatosan visszazuhannék ugyanabba az álomba. Tudom, hogy élek, de nem tudok megmozdulni, nem érzékelek semmit sem magam körül, viszont biztos vagyok benne, hogy nem haltam meg, valamint nagyon remélem, hogy Jungkook itt van valahol a közelemben és nem lépett le örökre, csak úgy szó nélkül.

Egyszer csak valami halk, alig kivehető zaj ütötte meg a fülem, melyet az idő múlásával egyre hangosabban, egyre élesebben érzékeltem. Különös, olyan, mintha egy szobában lennék, de egyáltalán nem egyedül. Sűrű léptek zaja hallatszódik minden irányból, amit az agyam egyszerre fel tud dolgozni. Kezdtem visszakapni a többi érzékszervem, azaz lassacskán, de sikerült megéreznem az illatot, ami enyhe citromos illat volt. Éreztem, hogy először az ujjaimba, majd fokozatosan minden végtagomba visszajön egy bizonyos melegség, legutoljára pedig az eddigi talán alvásparalízisből kiszabadulva, végre kinyitottam a szemeimet.

- Felébredt - suttogta egy ismerős hang, feltehetőleg Mingié volt. Ezt követően azonnal berohant mégegy személy a helységbe, aki rögtön hozzám sietett.

Jungkook

- Jó reggelt, Jiminie - cirógatta meg az arcom, ahogy meglátta, hogy már ébren vagyok. Örültem, hogy nem hagyott el és annak is, hogy látszólag minden redben és a csapatunk is egyben, együtt van most itt. A kérdésem már csak az, hogy pontosan hol is van az az itt?

Rémülten és szerintem talán rekord sebességgel ültem fel, mivel megijesztett a tény, hogy fogalmam sincs merre lehetünk jelen pillanatban. A szoba falai kellemes, halványkék árnyalatban pompáztak, a bútorok fehérek voltak, a padló viszont erőteljes, sötétbarna parkettával volt díszítve. Két nagyobb ablak nyújtott elképesztő kilátást a tengerre, valami iszonyú magasból. Tippelni mernék, hogy egy panelház vagy valami olyasminek a harmincadik emeletén lehetünk éppen, amivel csak annyi a problémám, hogy enyhén tériszonyos vagyok. Az egyetlen hely, ahol ezzel nem tudtam foglalkozni és valahogy nem is tudott különösebben érdekelni, az a pálya volt, hiszen az egyetlen célom a menekülés volt. De most, most baromira ijesztőnek tartom a maga gyönyöre ellenére is.

- Hol vagyunk? - érdeklődtem, ugyanis még mindig nem tudtam megállapítani ennyiből. Az biztos, hogy Busanban, és nem a szüleimnél vagyunk Shangaiban. De akkor mégis hol?

- Szia Jimin, hogy érzed magad? - érkezett meg ebben a pillanatban Bomi is, aki egy gőzölgő bögrét tartott a kezében.

Túl sok információ, valaki magyarázza már meg mi a franc történik!!

- A szüleimnél vagyunk, Jimin. - felelte Jungkook, az én ereimben pedig egy pillanatra megfagyott a vér. Nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között találkozom majd Jungkook szüleivel és arra sem számítottam, hogy a történtek után Jungkook egyáltalán fog velük találkozni. Teljesen elvesztettem a fonalat.

Bomi a sokk hatása alatt a kezembe nyomta a forró teát, Jungkook pedig azonnal folytatta, amit elkezdett, mivel gondolom látta rajtam, hogy nem teljesen fogtam fel a dolgokat. Mingi és Bomi összenéztek és egyszerre kimentek a szobából, így mi kettesben maradhattunk Jungkookkal, aki kapva az alkalmon, azon nyomban leült az ágy szélére, amin én is ültem. Közelebb mászott, majd elhelyezhedett előttem és óvatosan az ölébe húzott, úgy magyarázta tovább az eseményeket.

- Tehát, ez itt anyáék új lakása. Busanban vagyunk egy nagyon aranyos Kabinban. Ez nem valami hatalmas felhőkarcoló, mielőtt azt hinnéd, hanem egy elég magas pontja a városnak. - felelte, ezzel tökéletes választ adva az egyik legfontosabb kérdésemre. - Apa és anya is rendben vannak, a Pályán töltött idő alatt minden rendeződőtt és szerencsére meg is javultak a dolgaink. -mosolyodott el halványan, de egyből folytatta - Amíg te aludtál, bemutattalak nekik, pontosabban elmeséltem mindent, amit tudniuk kell és már most nagyon szeretnek téged, ahogy én is. - pillantott fel a szemeimbe, ugyanis eddig annyira koncentrált, hogy a takarót bámulta. Elmondhatatlanul hálás vagyok nekik és Jungkooknak is, amiért itt lehetek most, annak pedig, hogy a szülei mindezt elfogadták és még - Jungkook szavaival élve - szeretnek is, hihetetlenül örülök.

- Álmodom? - kérdeztem, mire ő vigyorogva megrázta a fejét.

- Ez a valóság, mostmár minden rendben, az oldalad is nagyon szépen el lett látva, egy héten belül már nyoma sem lesz a sérülésednek az orvosok szerint. - gondolkodott el, ezzel egy újabb információt csempészve a történetbe. Mégis mennyi ideig aludtam, hogy ennyi minden történt?

Jungkook halkan felnevetett, majd közelebb hajolva hozzám, összeérintette puha ajkait az enyémekkel. Mint mindig, most is gyengéd volt, ugyanakkor számtalan érzelmet leírt vele. Annyira hiányzott, hogy újra megcsókoljon, hogy egyszer ez életben nyugodtan, rettegés nélkül lehessek vele és csak élhessük a normális életünket. Ez az egyetlen kívánságom.

- Később elmesélek mindent, de most, ha jól vagy, akkor körbevezetlen a házban, ugyanis jó pár napig itt fogunk lakni. - sóhajtott fel, majd felsegített az ágyról és amikor megbizonyosodott róla, hogy nem lesz semmi bajom, meg tudok állni a saját lábamon, szédülni sem szédülök, illetve nincsenek elviselhetetlen fájdalmaim, kikísért a konyhába, ahol a szülei halkan, szite már suttogva beszélgettek egymással.

Az anyukája egy alacsony, világos barna hajú nő, látszólag nagyon kedvesnek tűnik, az apukája dettó ugyanez, bár nem merném a nyakam tenni rá, mivel Jungkook mesélt róla, hogy nem igazán törődtek vele a múltban, de az emberek változnak, rossz idők pedig mindig, mindenki életében vannak. Meghajoltam előttük, ők pedig mosolyogva köszöntöttek engem és átkísértek a nappaliba, ahol leültettek Jungkookkal együtt az egyik kanapéra. Kissé feszült voltam, de próbáltam magam folyamatosan nyugtatni és felidézni a mellettem ülő szavait.

Mindkét szülő bemutatkozott, onnantól kezdve legalább három órán keresztül szüntelenül beszélgettünk, meséltük a Pályán történteket, ők pedig néha-néha belecsempésztek egy-két apróságot, vicces történetet Jungkook gyerkkorából, ami igazán gyönyörűvé tette azt a pár órát. Jooman, másnével Jungkook édesapja idő közben bekapcsolta a tévét, mondván, hogy mutatni szeretne valamit, aminek bizonyára nagyon fogunk örülni. Közelrbb csúsztam Kookhoz, aki szintúgy értetlenül meredt a képernyőre, így inkább csak vártam, hogy mi fog történni. Először nem értettem, hogy miért pont a híradót kell megnéznünk, viszont, amikor hatalmas betűkkel megjelent a szöveg, nem hittem a szememnek;

"PARK HOONRA, A KOREAI ELNÖKRE HOLTAN TALÁLTAK MA REGGEL."

"A halál oka gyógyszer túladagolás, ami öngyilkosságra utalhat, a koreai rendőrség tovább vizsgálja az ügyet."

Szám elé kaptam kezeimet, ahogy Jungkook is, hiszen egyikünk sem értette az imént hallottakat. Lehetetlen, hogy az az ember végzett magával, minden terve hibátlanul működött, képtelenség lenne!

- Újabban ezzel próbálkozik a sajtó? - szólalt fel Jungkook, mire a szülei sejtelmes pillantással összenéztek.

Ugyanebben a pillanatban visszatért a társaságunk maradék két tagja, levakarhatatlan vigyorral az arcukon. Ezt már pláne nem tudtam hova tenni, így teljesen elveszve, kikeltem magamból és feltettem a kérdést, hogy mégis mi a fasz van, amiről még mindig nem tudok.

Bomi nevetve sétált be a nappaliba és állt meg négyünk előtt, amiben Mingi követte őt. Az egész úgy néz ki, mint két tini, akik éppen a kapcsolatukat tervezik bevallani a családnak, ami irtó cuki, csak valószínűleg rohadtul semmi köze nincs ehhez a feltételezéshez.

- A Pályának ezennel vége. - hajolt meg Mingi, nekünk pedig ekkor esett le, hogy miről is van itt szó és mi ez a hatalmas öröm és boldogság mindenki arcán.

Bomiék ölték meg Park Hoont.

2020.10.18.