Blood Sweat & Tears [JIKOOK] ✔

f e a r s

Órák, napok, hetek. Rengeteg, de rengeteg gyakorlás és koncentráció. Vészesen közeledünk a kijelölt dátum felé, és egy percre sem engedhetjük el magunkat. Minden nap legalább kétszer két órát töltünk el a pályán, van, hogy még ennél is többet, viszont mégsem érzem magam elég jónak eddig. Jungkook a legsegítőkészebb ember, akivel valaha összesodort az élet, hiszen tényleg minden aprócska dologban képes segítséget nyújtani, gondosan ügyel minden picike részletre, hogy ezek végül tökéletesek legyenek. A hetvenkettes pályán vagyunk, amely az egyik legszörnyűbb az összes közül. Ezen már bőven vannak állatok, vizes akadályok, életveszélyes fordulatok, pedig még kint sem vagyunk a nyolcvanegyesen. Innentől kezdve a pályák már az igazi kihívásra készítenek fel, mégsem tűnik elégnek ez sem. A Pálya egy igazi rémálom. Képtelen vagy felkészülni rá, ugyanis minden egyes alkalommal változtatnak rajta valamit, van, hogy új állatok, szúró növények kerülnek be, olyan is előfrodul, hogy teljes egészében kicserélik az akadályokat, így csak ott és akkor tudhatjuk meg, hogy min kell átmennünk.

Mint azt korábban említettem, a Pálya beláthatatlanul hosszú, számos alagúttal, így elég nehéz számontartani az eseményeket. Jungkook és Mingi mesélte régebben, hogy nem kizárt az óceán bevonása sem, hiszen itt vagyunk a partján. Ahogy múlik az idő, úgy cserélődnek a szerepek Jungkook és köztem. Eddig én voltam az, aki cseppet sem tartott a dologtól és nagyon magabiztosan rohantam volna neki az egésznek, viszont mostmár én vagyok az a fél, aki irtóra parázik. Nem is tudom mitől félek a legjobban. Esetleg attól, hogy valamit nagyon, de nagyon elrontok és ezzel bajba fogom sodorni magunkat, vagy mégrosszabb. Őt fogom bajba sodorni. Sok ilyesmi gondolatom van a napokban, egyre több, ha lehet így fogalmazni. Nem tudnám elviselni, ha Jungkooknak miattam esne baja , és itt valóban a tűzzel játszunk. Más a szituáció, mintha két ismeretlen lennénk, megint más, mintha csak barátok. De nem, ő életem szerelme, hiába hangzik túl nyálasan és gázul, mégis ő az. Pont ezért félek kimenni a nyolcvanegyesre.

- Gyerünk Jimin! - hallottam meg hirtelen Jungkook hangját, aki nagyjából két akadállyal mögöttem járhatott. - Figyelj az érkezésre! - kiáltott utánam újra, mire én kétszer annyira kezdtem koncentrálni, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges ebben a pillanatban.

Belekapaszkodtam a hozzám legközelebb eső indába, majd egy percet sem habozva, ellöktem magam a faltól, ezzel épp elég lendületet szerezve. Sikeresen felkapaszkodtam a vasból készült platformra, ami, igen, tényleg jóval fölöttem helyezkedett el. Ez az a tipikus feladat, aminél a legtöbben belepottyannak a farakásba, ami pedig alattunk van elhelyezve. Itt jön az a bizonyos érkezés, amiről Jungkook beszélt egy perccel ezelőtt. A pálya ugyanis úgy van megcsinálva, hogy a mostani, azaz legmagasabb pontról érkezzünk a következő, azaz legalacsonyabb pontra, a föld alá. Itt egy félkörben, egy méter magas tűz van, na meg persze egy csörgőkígyó, hogy még véletlenül se szarjuk össze magunkat helyben.

- Megvagy? - fordultam meg, amikor meghallottam egy kisebb puffanást. Jungkook nem a legszerencsésebben landolt mögém, de látszólag még egyben volt. - Várjunk egy kicsit, ha fáj valamid. - guggoltam le elé, de ő azonnal felpattant és leporolta magát.

- Minden oké, menjünk. - mosolyodott el, majd a biztonság kedvéért nyomott egy puszit az arcomra.

Megfordultam, hogy szemben legyek az egyik legnagyobb ellenségemmel, ami valaha is létezett ezen a világon. Hogy egyértelmű legyen, a gyűrűre gondolok. Egyetlen egy gyűrű van lelógatva a plafonról, amit el kell érni, belekapaszkodni és onnan újra lendületet venni, hogy ne a tűzbe ess bele. Van víz a pályán, nem is ezzel van a legnagyobb gond, viszont mégsem tenném ezt magammal. Hiába sportoltam egész életemben, valahogy ez a fajta húzódzkodás soha, semmilyen körülmények között nem ment. Nem ez az első pálya, ahol jelen van, de az előzőn sem igazán sikerült vele a feladat.

- Menni fog, Manó. - simított végig hátamon, nekem pedig több sem kellett, azonnal megindultam és elrugaszkodtam a placcról.

A szívem, komolyam mondom, hogy a torkomban dobogott, vapamint féltem is, hogy a végén kiköpöm. Nem kellett volna, de lepillantottam magam alá, ezzel mégjobban megrémítve saját magam. Kinyújtottam a kezeimet és belekapaszkodtam a gyűrűbe, viszont nem sokkal később ki is csúszott a szorításomból, nekem pedig a lendületem volt az egyetlen szerencsém, ami nem vitt bele a hatalmas tűzbe.

Csukott szemmel próbáltam felfogni az imént történteket, amire pedig felnyitottam a szemeim, Jungkook már aggódó tekintettel méregetett újra és újra.

- Jól vagyok. - jelentettem ki, miközben eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt.

- Ennél nagyon kell vigyáznod. - tette vállaimra a kezeit. - Hihetetlen szerencséd volt, inkább fejezzük be mára a gyakorlást. - mondta.

- Még nem vagyok elég hozzá. - motyogtam a heves fejrázásom közepette.

Jungkook összeráncolt szemöldökkel vizslatott, ebből pedig leszűrtem, hogy nem értette a célzásomat. Sosem említettem neki, hogy mennyire tartok attól a naptól és mitől is tartok pontosan, mivel nem szerettem volna ilyen gyávának tűnni. Nem szerettem volna bezavarni ebbe a folyamatba az állandó aggodalmammal, mert tudom, hogy csak nehezíteni az így sem könnyű helyzetünket.

- Miket beszélsz? - huppant le a földre, és ezzel együtt engem is az ölébe húzott. - Mihez ne lennél elég? - értetlenkedett, mire én felsóhajtottam.

- A Pályához, Jungkook-ah. - hajtottam le a fejem. - Nagyon félek, nem érzem magam elég jónak és semmi áron nem akarlak bajba sodorni. - magyaráztam. - Te vagy a legfontosabb személy az életemben, sosem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne miattam. - gurult le egy könycsepp az arcomon. - Tudom, hogy nem kéne ilyenekre gondolnom, de nem akarlak elveszíteni. - szipogtam, ő pedig rögtön magához szorított.

- Hé - Kezdte simogatni a hátam, hogy valamennyire csillapítsa a sírásom, ami valóban hatásos volt. - Jimin-shi, nálad kitartóbb emberrel még soha nem találkoztam. Honnan veszed, hogy nem lennél elég, ha? - tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Egy akadály az, amin javítani kell és fogunk is. Bármire képes vagy, csak hinned kell magadban, oké? - hajolt közelebb hozzám. - Nem fogsz elveszíteni, nem fogunk bajba kerülni, tudod miért? - pillantott fel ismét szemeimbe - Mert együtt bármire képesek vagyunk. - suttogta kettőnk közé, én pedig ezt az alkalmat láttam legjobbnak arra, hogy megcsókoljam őt.

Jungkook szinte mindem alkalommal óvatos és rengeteg érzelmet csempész a csókjainkba, amit különösen szeretek. Most is lassan, mégis szenvedélyesen mozgatja ajkait, most is ugyanannyira imádom az összes apró mozdulatát, mint eddig. Ujjaimat összefontam a tarkójánál, hogy még ennél is közelebb tudjam húzni magamhoz, ő pedig egy szempillantásra sem állt le az oldalam, hátam cirógatásával. Nagyon remélem, hogy igaz, amit mondott. Úgy értem, a pályás része. Én is abban bízom, hogy képesek vagyunk rá, kétszáz százalékon bízom benne. Mégis félek, viszont ő még ezt is képes elfeledtetni velem.

Képes egy teljesen más világba repíteni, pillanatok alatt.

2020.08.11.