Blood Sweat & Tears [JIKOOK] ✔

f r e e d o m

   Jungkook szemszöge

Fejvesztve rohantunk egész úton Bomihoz és Mingihez, hogy el ne rontsunk, esetleg le ne késsünk semmit. A bennem kavargó érzelmek szinte mardostak belülről, a lábaim minden egyes léptemnék megremegtek, viszont nem tűnhettem gyengének, hiszen épp most szabadultunk ki innen, már csak egyetlen egy feladatunk van hátra, ami a két barátunk megmentése. Nem hagyhatom itt őket.

Jimin dübörgő léptekkel haladt mögöttem. Ezek a léptek egy az egyben emlékeztettek a szívverésemre, hiszen az is ugyanilyen tempóban, ugyanilyen hatalmasakat ver minden egyes pillanatban, legalább két órája. Félő, hogy nemsokára itt esek össze, hisz' még mindig nincs vége ennek a szörnyűségnek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire megijedtem, mekkora sokként ért, amikor Jimin elemgedte a gyűrűt, ezáltal az én szemem előtt újra és újra lepergett az egész életem. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszíthetek el mégegy számomra iszonyatosan fontos embert. Jimin még Baekhyunnál is hatalmasabb, valamilyen szinten fontosabb, illetve elengedhetetlenebb szerepet tölt be az életemben, ezért azt hiszem, képtelen lettem volna nélküle folytatni ezt az egészet. Nem mintha idáig tudtam volna jutni az ő jelenléte nélkül.

A folyosó végére érve azonnal rátehénkedtem a kilincsre, amely egy nagyobb kattanást halltva beengedett minket a szobába, ahol a két barátunk járkált fel-alá szüntelenül. Ilyen megkönnyebbülést is ritkán érez az ember, mint amilyet valószínüleg mindannyiunk érezhetett abban a pillanatban, hogy mi ide órák után végre betettük a lábunkat.

- Ti éltek! - zokogott fel azon nyomban Bomi, majd Mingivel együtt szoros ölelésben részesítettek mindkettőnket, ráadásul egyszerre.

- Úgy féltem, hogy nem láthatlak titeket többé. - vallotta be Jimin, amivel szintén mindenki egyetérthetett, ugyanis tényleg baromi veszélyes volt az elmúlt pár óra.

- Nagyon örülök srácok, hogy ennyire sueretitek egymást és annak is, hogy ilyen érzelgős pillanatot élünk, viszont nem bánnám, ha spuriznánm innen! - törte meg az idilli pillanatot Mingi, aki pont rálátott a folyosóra, ahol két biztonságis kezdett sietős léptekkel közeledni felénk.

- Futás! -kiáltottam el magam, ezzel együtt pedig mindenki fejvesztve kezdett rohanni a megbeszélt kijárat felé.

A nyomunkban sprintelő két gorilla elég magabiztosnak, valamint fáradhatatlannak tűnt, ami abból jött le, hogy tíz perc szaladgálás, kergetőzés után sem maradtak le egy árva lépéssel sem, ami azért nem volt a legmegnyugtatóbb. Folyamatosan biztattam a többiemet, hogy abba ne hagyják a futást, nehogy véletlenül lassítsanak, mert akkor száz százalék, hogy nem jutunk ki élve. Láttam Jiminen, hogy eg,re rosszabbul viseli a tempót, ezért egy tized másodpercre megálltam, hogy a hátamra vehessem az így is két csontból álló fiút. Nincs időnk, ezt mégis gondolkodás nélkül megkockáztattam.

És milyen jól tettem.

A két barom nem igazán értette a helyzetet, ez pedig tökéletes alkalmat adott arra, hogy elhúzzuk innen a csíkot. A  folyosó végén ,velünk szemben lévő ajtó felé kezdtünk rohanni és itt már szerintem mindannyian éreztük, hogy sikerrel jártunk. Jimin erősen kapaszkodott, nehogy leessen a hátamról, ami egyrészt irtó aranyos volt, másrészt tudtam, hogy valamilyen szinten erre rájátszik az állapota. Nem szeretném, ha valami komoly következménye lenne annak a sérülésnek, úgyhogy remélem minél hamarabb találunk egy olyan hajót, amely épp indulni készül a kikötőből.

- Merre tovább? - kérdezte Bomi, ahogy kitettük a lábunkat a hatalmas, szinte végtelennek tűnő intézményből.

Körbepillantottam, hiszen kívül annyira nem vagyok jártas, valamint nyilván egyikünk sem, mivel évek óta egy adott részre vagyunk bezárva. A kikötő alighanem üres volt, egyetlen egy hajót sem vettem észre. Kezdtem ideges lenni, illetve kezdtem félni. Aggódni Jimin miatt, akinek ki tudja milyen veszélyes sérülése van az oldalán, nekünk meg pont ilyenkor nem akad egyetlen egy árva hajó sem, amely indulna vissza Koreába.