Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

35. fejezet

Annyira jó volt a saját ágyamba aludni! Teljesen kipihenve ébredtem és a fejem sem fájt már de még nem éreztem magam tökéletesen. Reggeli után kimentem a tisztáshoz, hátha Ren órát akarna tartani és időben meg is érkezett. A kardom volt a kezében, az arca pedig sápadtabb volt mint eddig. Még nem szólt egy szót sem de én már rettegni kezdtem és a gyomrom görcsben rándult, hogy vajon, mit fog majd mondani nekem. 

A szokásos üdvözlésemmel kezdtem.

– Jó reggelt! – és kedvesen rá néztem. Ő cserébe küldött felém egy fél fokkal vidámabb pillantást de ezután még komorabb lett.

– Visszaadom! – mondta és felém nyújtotta, elvettem tőle és az ujjaink, egy pillanatra össze értek.

– Köszi, hogy vigyáztál rá! – néztem rá reménykedve de Ő csak sóhajtott egyet.

– A tegnapról kéne beszélnünk... – kezdte és már tudtam mit fog mondani. Még jobban elkezdte szorítani a valóság a lelkemet. Nekem soha nincs happy endem.

– Nem kell, Ren. Semmi gond! Ne is beszéljünk róla többet. – hadartam, mert már túl szerettem volna lenni rajta. Ez pont olyan, hogy ha már tudod, hogy meghalsz, akkor azt akarod, hogy gyors és fájdalom mentes legyen.

– Nem, Johanna. Muszáj megértened! – kezdte lassan és én egy pillanatra mozdulatlan lettem attól, hogy így szólított, még reménykedni sem mertem abban soha, hogy egyszer hallom Tőle ahogy kiejti a száján a nevemet.  Bár mindig így hívna! A kezdeti szorongás után ettől majdnem felvidultam de aztán észbe kaptam, hogy épp rossz hírt fog közölni, ezért felvettem egy félmosolyt az arcomra és teljesen érzelem mentesen néztem magam elé de belül elkezdtem toporzékolni és üvölteni.

– Nem lehet köztünk semmi mert elvonnád a figyelmemet a kötelességeimről. Fontos küldetést kell véghez vinnem és Te abban csak akadályoznál.

Erre felkaptam a fejem. Hogy micsoda?

– És mi volt tegnap ? Csak színjáték? –  néztem rá csúnyán.

– Nem volt az de mindent amit tettem, azt csak gyengeségből tettem. – mennyire gyáva, még magának is hazudik.

– A Legfőbb Vezér szerint, csak akkor lehetek igazán erős, ha le tudom győzni a kísértést. – folytatta és már alig bírtam vissza tartani a sírást.

De legyűrtem a sírógörcsöt és mélyen eltemettem, úgy álltam ott, mint akinek érzéstelenítőt adtak és csak bambul maga elé, teljes apátiában.

Magamra erőltettem egy újabb mosolyt és annyit bírtam kinyögni.

– Rendben. Legyen így! Tudod, én meg azt akartam mondani, hogy még mindig fáj a fejem és lehet, ezt az órát ki kéne hagyni.

– Ahogy akarod. – nézet rám és fájdalom csillant meg a szemében.

– Köszi. – mondtam és a mosoly még mindig nem tűnt el az arcomról.

Ren elindult vissza és néztem, ahogy távolodik és amikor már nem láttam, még akkor is csak mosolyogtam. A szám nevetett de a szemeimből elkezdtek folyni a könnyeim. Egyre hangosabban és gyorsabban vettem a levegőt. Törölgettem az arcom és nem értettem, hogy miért sírok, amikor épp mosolygok és miért csuklottam össze, miért nem bírt már megtartani a lábam? Miért nem kellek neki? Miért nem harcol értem? Miért nem csókolt meg inkább? Miért nem vagyok neki fontos? És miért fáj ez ennyire? Kezdtem bele hergelni magam. Majdnem kiszakad a helyéről a lelkem, ettől a borzalmas kíntól. Hátamra dőltem és néztem volna a felhőket, ha láttam volna bármit is könnyeimtől. Fújtam egyet és megpróbáltam nyugodt lenni, ezért inkább behunytam a szemem és elképzelt Rent, ahogy beszél hozzám. Ennyivel kell most beérnem. Ettől legalább a pulzusom vissza állt és megnyugodtam idővel.

Ebédig csak sírtam, mint egy kis gyerek és közben az jutott eszembe, hogy tegnap még milyen boldog voltam. Persze, sejtettem, hogy ez lesz de nem gondoltam, hogy ez ennyire fog fájni. Annyira sajnáltam magam és annyira dühös voltam Renre, hogy egy pillanatra fellángolt bennem a gyűlölet és a bosszú vágy de csak elkezdtem nevetni ezen. Én egy rajongó vagyok, aki most kissé bosszús ugyan de tiszta szívvel szeretem őt és 5 percnél tovább úgysem tudnék rá haragudni. Úgy tűnik Snoke az, aki miatt nem jöhetünk össze. Biztos fél, hogy elveszem tőle de ez akkora butaság mert Ren nem szeret, mert ha szeretne akkor küzdene értem. Ha fontos lennék neki, akkor kitalálná, hogy lehetünk együtt de ő azt mondta, hogy nem lehet és ennyi.

Megvártam, hogy senki ne legyen a házaknál és vissza surrantam a sajátomba. Nem voltam éhes, inkább írtam Zolának Nyuszin, hogy tolja be az arcát hozzám ha ráér.

Nem kellett sok idő és már kopogott is. Amikor bejött végig mért és csak annyit kérdezett.

– Mi a baj, Joey?

– Csak a szokásos... – legyintettem és leültünk a kanapéra, ezután mindent elmeséltem a tegnapról és a mairól, mostanra már tudtam tárgyilagos lenni. Csöndbe hallgatta és néha kinézett az ablakon de látszott az arcán, ahogy az érzések váltakoznak rajta. Mikor végeztem, kérdően néztem rá.

– Kész. Hivatalosan is megutáltam. Ő egyáltalán nem kedves ember. Látod, inkább beszélgess Jimennel, ő bolond ugyan, de legalább kedves. – mondta és tényleg mérgesnek tűnt.

– Ren is kedves. Csak a maga módján. Ha nem lenne az, akkor nem kedvelném annyira. –elpirulva néztem félre.

– Aranyos vagy! Sajnálom, hogy nem jött össze. – szólt együttérzően.

– Hülye vagyok! Ez van.

– Dehogy vagy, inkább csak lelkis. Ez pedig jó dolog.

– Annyira fáj, de nyugi nem vagyok szánalmas, csak neked panaszkodom. Ígérem, nem fog látszódni rajtam, hogy kivagyok akadva. – és tényleg így is gondoltam.

– Ez jó hír! Tehát, nem fogsz sírva fakadni a küldetések közepén?

– Aha, de ha megvágom magam, akkor hangosan fogok zokogni. – molyosodtam el.

– Igen, az jó indok. Csak olyan komikus, amikor a többiek csak könnyeznek egy karcolástól, te pedig ordítva bőgsz.

Ezen annyira nevettünk, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy mennyire fáj a seb, ami a lelkemben van. Zolának örökké hálás leszek, hogy mindig itt van nekem és folyton vigasztal.

– Elmondod, hogy mi volt Rennel amíg nem voltam? Láttad a szobáját? – kirázott a hideg és elkezdtem csóválni a fejem mert el is akartam felejteni.

Zola sóhajtott egyet és eléggé vacillált, hogy elmondja-e vagy ne.

– Kérlek! – néztem rá nagy szemekkel.

– Oké, jó! – és félre nézett. – Már a hajón elszabadult a pokol, amikor egyik pillanatról a másikra többé nem érzett Téged. Csoda, hogy nem halt meg senki, mert padlóra küldte a fél brigádot. – behunyta a szemét és nekem meg teljesen össze szorult a gyomrom.

– Én még embert így, nem láttam kiborulni, olyan volt mint egy veszett állat. – nyelt egyet és folytatta. – Haza érve sem lett jobb a helyzet. Jiment és engem is megtámadott de mi öten voltunk ellene és tudtuk tartani. Valamennyire jobb belátásra bírtam, amikor azt mondtam neki, hogy „Joey nem akarná, hogy ez legyen." – szám elé tettem a kezem és csendben elsírtam magam. – Végül, valamennyire lecsillapodott és elvonult. Nem láttuk vagy három napig. Csak a törést és zúzást hallottuk. Éjszaka néha felizzót a vörös fény és kiszűrődött az ablakán. – suttogta. – Öt nap után tartott először órát. Úgy csinált, mintha nem történt volna semmi. És amikor jöttél nem érezte, hogy Te vagy a hajón. Végig azt hitte, hogy meghaltál és én is de én még reménykedtem. – és rám nézett. – Olyan nehéz volt Téged ott hagyni.. nem akarlak elveszíteni. – zokogva a nyakába borultam és csak annyit tudtam erre mondani.

– Sajnálom, annyira sajnálom.

Vacsorára már össze szedtem magam és kimentünk a többiekhez. Ren is ott volt és amikor megjelentünk Zolával, furán méregetett minket. Fájdalmas volt, még a közelébe is lenni.

Csak piszkáltam az ételt. Úgy érzem, hogy az étvágyam jó hosszú időre szabadságra ment.