Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

37. fejezet

Még reggel is fogtam a fejem, hogy a francba lehet ennyire beégni? Legszívesebben elástam volna magam, valahová jó mélyre. De nyugi Johanna! Semmi baj! Végül is, meztelenül is állhattam volna előtte.

Rohantam az órára és imádkoztam, hogy ma legyen valami sokkal de sokkal fontosabb dolga. Pont időben értem oda de Ren még sehol nem volt. Vártam rá, amitől csak még idegesebb lettem de még mindig nem jött. Lehet történt valami?

Vissza siettem a táborba és Ren ajtaján kopogtam először. Választ nem kaptam. Ezután Zolánál dörömböltem. Ő elég gyorsan ki is nyitotta az ajtót és kérdően nézett rám, miközben bevágtattam mellette.

– Hahó! Nem tudod, hogy hol van Ren? Nem jött az edzésre.

– Éjjel elment. Nem hiszem el, hogy nem hallottad, amikor felszállt. Szerintem még a halottak a földben is felkeltek rá! – mondta Zola és beletúrt a szőke hajába, ami mostanában eléggé megnőtt, nem volt rajta a szemüvege és így a homlokára lapult. Egy ujjatlan póló volt rajta, ami teljesen rátapadt a kockás hasára és a nyakánál egybeolvadt a maszkjával. Karjai pedig szabadon voltak és feltűnt, hogy mióta közelharcot is tanul még izmosabbak lettek.

Levágódtam az ágyára és mélabús lettem.

– Hát, én nem hallottam...

– Ja, akartam is mondani, hogy nyugodtan feküdj bele az ágyamba... – mondta és közben felvett egy hosszú ujjú felsőt.

– Jaj, ne csináld már. Inkább gyere ide te is!

Felcsillant a kék szeme és már messziről beugrott mellém. Sikítottam, ő pedig csak nevetett, ahogy rám borult. Végül a hátára feküdt le és kényelmesen átkarolt. Fejem a vállán volt és annyira jó érzés volt, hogy hozzá bújhattam. Az illata olyan volt, mint egy frissítő hideg gleccser. Egy pillanatig mindketten csak a plafont bámultuk.

– Kár, hogy nem járunk, totál összeillünk. – mondtam neki. Látszott az arcán, hogy neki már rég eszébe jutott ez a lehetőség.

– Hát, ja de ez a lehetetlen kategória...

– Miért? Ennyire borzalmas vagyok? – nevettem és ráütöttem egy aprót, amire túljátszva reagált.

– Aú! Nem dehogyis. Khm. Mert a Te szíved már rég foglalt.

Ekkor kicsapódott az ajtó és Jimen jött felénk. Felmérte a helyzetet és csak annyit mondott.

– Sikítást hallottam! – szürke póló volt rajta, ami ráfeszült az izmaira és a kabátját, törülközőjét és kaszáját fogta a kezében, biztos edzeni készült.

Az arckifejezésén, Zolával egyszerre felnevettünk és emiatt Jimen már nem tudta, hogy mit is lát.

– Nincs semmi baj! – próbáltam két nevetés között mondani.

– Akkor meg, mi folyik itt? – kérdezte és végig mért minket. Közben lepakolta a cuccait és felvette a kabátját.

– Gyere ide mellém és elmondom. – a kezemmel megütögettem az ágy matracát.

Talán Zola mondott olyasmit, hogy „Óóó, ne már" miközben Jimen is behuppant a másik oldalamra.

– A többieket is hívjuk ide szerintem... – folytatta Zola mérgesen.

– Szóval, nézd csak, a plafont bámuljuk. – magyaráztam Jimennek és rámutattam a mennyezetre. Amikor letettem a kezemet megfogta, én pedig nem lepődtem meg ezen. Felé néztem és lassan az ő illata is elért hozzám, mint eső után az erdő. Imádom!