Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

58. fejezet

 Ren felállt és halálsápadt arccal rám nézett.

– Hívat. Indulnom kell. – mondta, aztán fogta a kabátját, sisakját, kardját és kicsapta az ajtaját.

– Várj! – kiáltottam és utána rohantam. – Mondd meg neki, hogy megcsinálom! Vörös lesz, ahogy akarja. Csak... – hadartam a hátának, miközben a nyomában voltam.

A srácok, mind a tűznél ültek és erre mindenki ide figyelt. Zola és Jimen azonnal felpattant és figyelte a helyzetet.

– Ez... nem így működik!!! – üvöltött rám Ren és felém fordult. Annyira hirtelen állt meg, hogy alig bírtam én is megállni, hogy ne ütközzek bele.

– A világos oldali Erő-használóknak jelenik csak meg, a kristály szelleme. Ha pedig megjelent, akkor már nem tudod ráerőltetni az akaratodat. Bármennyit is próbálkozhatnál, akkor sem menne. Ameddig a lelkedet nem emészti fel a sötét, addig ez sose lesz vörös. – nézett a kezembe lévő kardra.

Basszus. Teljesen lefagytam és kétségbeesetten elkezdtem sírni. Ren egy pillanatig nézett, szeme megenyhült felém de akkor vette egy mély levegőt, sarkon fordult és elsietett. Zola akkor ért oda hozzám, amikor Ren siklója felszállt.

– Joey, mi történt? Összevesztetek? Bántott?

Annyira sírtam, hogy nem bírtam megszólalni és válaszul megráztam a fejem.

Körbeálltak a srácok és várták, hogy elmondjam mi történt de én csak Zolának dőlve sírtam.

– Mi a baj? – kérdezte Jimen is.

Oda nyújtottam a fénykardomat, Ő értetlenül megfogta és aktiválta. Amikor meglátta a színét, elkáromkodta magát.

– Sajnálom Jo. – mondta szomorúan.

Zola csak kapkodta a fejét de nem sokat értett belőle.

– Jimen, világosíts fel kérlek! – mondta Zola és Én még mindig csak sírtam.

– Jo, nem a sötét oldalon áll velünk. Gondolom Ren, azért ment el így sietve mert beszélnie kellett Snokekal. Nem Ren fog dönteni.

Mindenki meredten nézett engem.

– Én próbáltam de nem ment... – szólaltam meg nehezen. Zola magához szorított szomorúan.

– Tudom. – megfogta az arcomat és maga felé irányította. Így már muszáj volt a szemébe néznem.

– Mi így szeretünk, amilyen vagy. Ne változz meg senki kedvéért!

Mindenki bólogatott és Jimen is megölelt. Végül mindenki rám borult és én voltam középen. Megerősítettek abba, hogy tényleg számítottam, hogy itt voltam. Tényleg szerettek és ez így volt jó.

Eltelt pár másodperc és megszólaltam.

– Köszi srácok! Sose felejtem el, hogy ilyen kedvesek voltatok velem. Ren biztos kidumálja a helyzetet és nem lesz semmi baj. – mosolyogtam rájuk. – Most megyek, kicsit összekapom magam. – és kicsusszantam köztük és visszavettem a fénykardomat is.

Ahogy már nem látták az arcom, végtelenül kétségbeestem. Megint zihálni akartam de folyton visszatartottam. Tudtam, hogy nem igaz, amit utoljára mondtam nekik és talán Jimen is tudta. Ezt nem lehet kidumálni. Amint beléptem a házba a kanapéra dobtam a fénykardot és elővettem a táskámat és azt is odatettem. A zihálás kitört belőlem és már nem tudtam kontrollálni. Elöntöttek az érzések és már levegőt is alig kaptam. Erősebben tört rám, mint szokott és a lábaim már nem tudtak megtartani és most még Ren sincs itt. Feküdtem a földön és kínlódva a plafont bámultam. Iszonyatosan fájt, a szám már lilult és arra gondoltam, hogy ha szerencsém van, akkor talán még most meghalok, mielőtt kidobnának, mint a szemetet.