Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

53. fejezet

 – Miért nem kellek neked? – kérdezte Jimen, már majdnem sírva. A szívem megesett rajta és a kezemet rá tettem arra a kezére, amivel szorított. 

– Tudod, hogy már régóta mást szeretek... – szóltam neki kedvesen, itt a többiek egymásra néztek és találgatták magukban, hogy vajon kit.

– Tudom. Zolát! – és köpött egyet. A harag újra csak úgy sütött belőle. Meglepődve és értetlenül álltam de nem csak én. Láttam a szemem sarkából, hogy a fiúk Zolára meredtek. Egy pillanatra elmosolyodtam mert ez a feltevés inkább vicces volt, mint átgondolt de egy éles fegyverrel sakkban tartott ember, nem tud felhőtlenül nevetni az ilyen apró félreértésen. 

Ren is Zolára nézet, aztán rám. Nem értette, hogy mi történik és látszott, hogy baromira nem tetszik neki a helyzet. Rettentően kontrollálta magát, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot de a testbeszéde eléggé sokatmondó volt, keze ökölbe szorult, enyhén behajolva ugrásra készen várt. Jimen egy rossz mozdulatot tenne, nem hiszem, hogy utána sokáig élne.

– Hallottam, ahogy sugdolóztatok a tűznél és hallottam, hogy áthívod magadhoz. Gondoltam megnézem, hogy mit csináltok és lebuktatok. Láttalak Titeket. – üvöltözte Jimen.

Ren most még haragosabban nézett Zolára, aki észre vette a felé áradó gyűlöletet és a kezét védekezően feltéve válaszolt rá.

– Dehogyis! Nem történt semmi!

Én Jimenre koncentráltam, bár pánikoltam, nehogy Ren elárulja magát bármivel is.

– Sajnálom ha fájdalmat okoztam de végig tudtad, hogy barátként gondolok Rád. Ne csináld ezt, nem akarlak elveszíteni. – suttogtam könnyes szemekkel.

Rátettem a másik kezem a kaszájára és néztem, hogy hogy reagál.

Zola ekkor közbe szólt.

– Én is sajnálom, haver!

Jimen most eléggé elbizonytalanodott, egyik lábáról a másikra állt és vacillált.

– Akkor Ti most együtt vagytok? – kérdezte.

Én egy hosszú őőőzést kezdtem el, amikor szerencsére Zola újra közbe szólt.

– Igen, szeretjük egymást és végre bevallottam neki. – itt egy szempillantásig Renre nézett. – Tök hülye voltam, hogy eddig nem tettem meg de szeretem és nem bírtam már tovább. Ígérem, hogy boldoggá fogom tenni, ha te is támogatsz minket...

Jimen csalódottan rám nézett és akkor eltoltam magamtól a kaszáját. Közelebb léptem hozzá és sírva megöleltem. Végül, ő is viszonozta az ölelésemet és a fegyverét elejtette.

– Csak azt akarom, hogy boldog legyél. – suttogta a fülembe.

Amikor elhúzódott Tőlem, rámutatott az ujjával Zolára.

– Ha megbántod, akkor kinyírlak. – mondta és megtántorodott.

Zola szemhéja felszakadt és a vére végig folyt az arcán de oda jött Jimenhez és hagyta, hogy rá támaszkodjon. A másik karját én fogtam meg és így hárman mentünk Jimen háza felé. Miközben haladtunk többször megemlítette, hogy hányni fog és hogy ne menjünk körbe-körbe mert kissé elkezdett szédülni.

Beértünk a házába és rájöttem, hogy még sosem voltam itt bent ezelőtt, ezért kaptam az alkalmon és szétnéztem. Ahogy nézelődtem elmentünk a szekrénye előtt, amin több kisebb képkeret volt gyönyörűen megrajzolt embereket ábrázoló képekkel de nem tudtam jobban megnézni őket mert Jimen bedőlt az ágyába. Ahogy befeküdt úgy is maradt de azért elkezdtem kissé levetkőztetni, hátha úgy kényelmesebb lesz neki. Amikor Zola kiment, Jimen hirtelen megfogta a kezem és egész tiszta tekintettel rám nézet.