Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

20. fejezet

Nyuszi, nehezen de felébresztett. Lassan elkészültem és elsőnek értem a hajóhoz. Mikor végre mindenki felszállt, akkor derült ki számomra, hogy Zola lesz a pilóta. Arra nem jöttem rá, még is, hogy döntötték el ezt de ez biztos olyan fiús dolog. Én ezt úgy sem érthetem meg. Azért nagy szó, hogy ennyi srác közül, pont Zolának szavazták meg a bizalmat, biztos rá fog szolgálni.

Mikor már felszálltunk, Ren szólt pár szót hozzánk.

– Tudjátok a tervet. Bemegyünk, megszerezzük és jövünk is ki. Gyorsnak kell lennünk, nehogy belefussunk esetleg, egy nagyobb létszámú csoportba. Most mindenki ellenség. Ne kockáztassatok. – fejezete be. Kezdtem kissé izgulni, amikor a hajóból megláttam azt a rengeteg sátrat amiben a katonák, akik be akarják venni a várat, még aludtak. Gondolom, a palotában is sokan vannak. Remélem szerencsénk lesz és minden jól fog alakulni.

Zola csak annyival messzebb tette le a várostól a gépet, hogy ne vegyenek észre. Mire leszálltunk, már mindenkin volt egy ostromló álruha. Kapucnis kabát szerű anyag volt, megnyugodtam mert simán rá tudtam húzni a köpenyemre. Színben passzolt azokkal, akik be akarták venni a helyet. Még mindig sokan aludtak, ezért teljesen nyugodtan átsétáltunk egy gyérebb részen a város mögött. Mázlink volt és teljesen betudtunk, menni a várfal alá.  Egy kisebb kapunál jeleztük az Őrnek, hogy mi most bemennénk. Ren intett egyet a kezével és az Őr fátyolos tekintettel elismételte az utasítást és már nyitotta is az ajtót. Ez lesz a kedvenc trükköm ha megtanulom. 

Bent futólépésben haladtunk. Mindenkinek volt a maszkjában egy adóvevő, folyamatosan kommunikáltunk. A terv szerint haladtunk. Utunk alatt találkoztunk pár katonával de azokat gyorsan és halkan semlegesítettük. Minden nagyon jól ment. Ren volt elől, én védtem a hátát, a többiek pedig minket védtek. Zola távolról figyelte az egész helyet és tájékoztatott, hogy merre hány ellenséges egység van. Hamar megtaláltuk a rejtett szobát, benne a holokronnal. Ren keze alatt bekukkantottam és láttam egy kocka alakú tárgyat, amit gyorsan eltett és már siettünk is kifelé. Kiléptünk a kapu elé és belefutottunk egy nagyobb csapatba. Sajnos elkerülhetetlen volt a harc. Döbbenten néztem, hogy mennyivel többen voltak mint mi. Nem nagyon tudtam, hogy ezek most azok, akik be akarnak jutni vagy azok, akik védik a helyet, de nekünk ez teljesen mindegy volt. A cél az, hogy kijussunk a csomaggal a bolygóról. Ledobtuk magunkról az álruhánkat és elkezdtük irtani azokat, akik az utunkba álltak. A harc alatt próbáltunk össze zárni de egyre csak távolodtunk egymástól. Ren tőlem olyan tíz méterre volt és annyira közelebb akartam menni hozzá de valaki mindig megakadályozott benne. Fél szemmel mindig Őt néztem. Éreztem, hogy lassan kevés leszek ide a túlerő miatt. Már komolyan fontolóra vettem, hogy ledobom a kabátomat és akkor tudnék rendesen haladni. De féltem és ez, nemhogy erőt adott volna de inkább hátráltatott.

Renre néztem és láttam, hogy körbe vették, elkezdtem felé haladni, most már agresszívabban de mit sem értem vele. Ren szépen hárította a támadásokat és még szebben ölte meg az ellenséget de hirtelen egy alak feltűnt a vakfoltjában és csapásra emelte a fegyverét. Rápillantottam az arcára és már biztos voltam benne, hogy nem látja a közeledő veszélyt, mivel épp öt ellenféllel harcol egyszerre. Felkiáltottam és ahogy elöntött a pánik és a rettegés felemeltem a kezem és valahogy ösztönösen elkaptam a támadó torkát. Két pillanatig fojtogattam, mire Ren észrevette és ledöfte a fénykardjával. Rám emelte meglepett szemeit és ő már csak annyit látott, hogy egy nagyobb darab katona, akit én észre sem vettem, ütést mér a fejemre.

Még le sem tettem a kezem és meg sem nyugodtam, hogy sikerült megmentenem, amikor azt láttam, hogy Ren ijedten előre lép de addigra már a szemem előtt repült le a sisakom darabokban és nyilalló fájdalmat éreztem a halántékom fölött. Innentől, minden olyan lassítva történt. Megtántorodtam de nem estem el. Valamiért, még mindig Ren arcát néztem, amin egy olyan arckifejezés ült, amit még nem láttam előtte. Nem gondoltam, hogy tud így nézni. Vajon mi lehet ez?  Éreztem, ahogy valami meleg folyik le az arcomon és önkéntelenül belenyúltam az ujjammal és ránéztem. Hajam beletapadt a vérbe. Gondolom, ahogy lerepült a sisakom, ment vele a hajgumim is. Annyira dühös lettem.

Szemem sarkából észre vettem, hogy újra támadásra készül a katona, akinek már egyet sikerült rám mérnie. Ez teljesen kijózanított. Ledobtam a köpenyemet, a kardomat vissza csúsztattam a helyére és katona felé indultam. Olyan jó újra kabát nélkül lenni. Annyira szabadon tudok mozogni és teljesen megkönnyebbültem, hogy nem nyomja a vállamat az ólom nehéz palástom. Biztos rettenetes látvány lehetek, ahogy lobogó hajjal, csurom véresen, elszánt tekintettel és mosollyal az arcomon neki futottam. A nagydarab katona megállt és kissé elbizonytalanodott. Egy gyors mozdulattal felléptem a térdére, miközben kirúgtam a kezéből a kardját és onnan pedig a nyakába ültem. Még annyi ideje volt, hogy a combomat megfogja, hogy lerántson magáról de a kesztyűmből a kiskésemet előkaptam és elvágtam a torkát. Rögtön a nyakához kapott és ahogy görnyedt össze, úgy csúsztam le a talpaimra. Léptem előre egyet és még hallottam, ahogy a hátam mögött fuldoklik a saját vérében. Elégedett voltam, hogy még egy ilyen sebbel is likvidálni tudtam az ellenfelemet.

Ahogy vissza fordultam, láttam a többieket, ahogy rám merednek. 

Tudatosult bennem, most már véglegesen, hogy Ren és a fiúk is látják a teljes valómat, ettől még jobban elöntött a düh és lefagyott a mosoly az arcomról. Az adrenalin szintem egy pillanatra leesett és megszédültem, bizonytalanul léptem egyet.

Közben az ellenség meglátta, hogy alig állok a lábamon és körbe vettek. Előhúztam a kardomat és elkezdtem harcolni de ettől még erősebben folyt végig az arcomon a vér. Ha így folytatom, elég gyorsan elvérzek. Két suhintás között, rá néztem Renre és láttam, hogy próbál felém jönni segíteni de egyszerűen nem tudott. A többiek is mind szorult helyzetben voltak. Kezdett homályosodni a látásom de még kitartottam. A legközelebbi két katonát még megöltem de már a kardomat sem tudtam meg tartani, ezért beleszúrtam a földbe és rátámaszkodtam. Fújtam kettőt és észre vettem, hogy még mindig jön felém vagy 5 katona. Azt mormoltam magamnak, hogy "nem fogok meghalni". De ezt, ma nem biztos, hogy teljesíteni tudom. Megcsóváltam a fejem. Hát, ennyi volt. Nem fog segíteni senki. Sóhajtottam egy mélyet és fel néztem az égre. Láttam, ahogy a napjuk megfesti a felhőket arany sugaraival. Teljesen kiürült a fejem és eszembe jutott, hogy még egy helyről megpróbálhatok támogatást kérni. Lehunytam a szemem. Összpontosítottam és bele kiáltottam a gondolataimba, hogy "kérlek, kis Midik segítsetek!"

Ahogy kinyitottam a szemeimet, tekintettem megtalálta Őt és Ren vissza nézet rám, tele volt félelemmel és kétségbeeséssel. Az erőm végén vagyok, most kell megpróbálnom, már nem veszíthetek semmit. Az egyik kezemet lassan elkezdtem felemelni, miközben a másikkal tartottam magam. Sikoltottam és koncentráltam, bele tettem a maradék energiáimat is. Az Erővel megragadtam az ellenséget és felemeltem őket. Akit nem sikerült, az egy pillanatra megzavarodott és Zola messziről kiiktatta, a maradékot a srácok gyorsan el intézték. Akiket tartottam, még emelkedtek, aztán hirtelen leejtettem a kezemet, amitől mindegyik katona a földhöz csapódott. Mind szörnyethaltak. Legyőztünk egy nagyobb túlerőt és még mindig élünk! Örültem neki de szédültem és ahogy lenéztem a földre, láttam, hogy már egy kisebb tócsa vér van alattam. Csak a kardom tartott állva de még volt annyi erőm, hogy mosolyogjak és intsek egyet mert a többiek, csodálkozva engem néztek. Ren felém indult és nekem pedig elhomályosodott a látásom, már nem láttam Őt de ahogy a hangját meghallottam és éreztem a kezét a karomon, teljesen megnyugodtam és azonnal elájultam.