Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

38. fejezet

Na, várjunk csak! Én és Ren egy kitudja meddig tartó utazáson ketten, össze zárva? Az arcom egyre jobban elsápadt. Akkor inkább Jimen menjen! Zola csak nevetett a markába mellettem. Felé fordultam iszonyat dühös szemekkel, ekkor úgy döntött, hogy nem nevet tovább és csak annyit mondott.

– Kitartást! – és megveregette a combomat.

– Kössz... – még is, hogy gondolta ezt Ren? Ha igaz amit mond, akkor rá parancsoltak, szóval nem jó kedvéből fog jönni és segíteni.

Össze kulcsoltam a kezem és rátettem az államat. Nem bírtam elképzelni, hogy mi is vár rám pontosan, ekkor Jimen arca úszott be a látómezőmbe.

– Kár, hogy elmész. Pont meg akartalak kérni, hogy magyarázd el nekem az egyik kardforgató mozdulatot. – mondta és lebiggyedt a kis szája.

– Persze, szívesen elmondom! – felnéztem és észre vettem, hogy ezt, egész hangosan sikerült megbeszélnünk és Ren is végig nézte. – Gyere, megmutatom! – mondtam Jimennek és felálltam.

Ren hirtelen közbe szólt.

– Nem kell elmennetek, nyugodtan itt is elmagyarázhatod. Hátha, más is tanul belőle.

Körbe néztem és mindenki elég tanácstalan fejet vágott. Ren ezt most komolyan mondta? Miért nem akarja, hogy menjünk? Ránéztem Renre és mintha feszült lenne. Nem értettem, hogy épp mi történik de próbáltam valami értelmes választ kinyögni.

– Őőő, sajna több hely kell, meg baromi hosszú is lesz. Gyere Jimen! – és amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem.

Lementünk a pályára és tényleg sok időbe telt, mire mozzanatról mozzanatra elmutogattam neki de nagyon hálás közönség volt és csüngött minden szavamon. Néha már azt gondoltam, hogy talán csak megjátssza. Mikor végeztünk és elkezdtünk búcsúzkodni, Jimen közel hajolt hozzám.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte reménykedve de az én szemem előtt Ren arca villant fel, pedig Jimen most mennyire édes arckifejezéssel néz rám.

Meglepődtem egy pillanatra, pedig nem kellett volna. Teljesen érezhető volt, hogy egyszer megkérdezi. Lehet, több jelet küldtem neki, mint amennyit akartam. Szomorúan néztem rá mert már tudtam, hogy Ren még mindig fontosabb nekem.

– Ne haragudj de nem megy. Sajnálom! Az én hibám. – egyre jobban bele hergeltem magam. – Nem akartalak félre vezetni! – mindent elrontok és sose leszek boldog senkivel.

Sírva fakadtam. Jimen átölelt és simogatta a hajam.

– Semmi baj. Tényleg. Más valakit szeretsz, ugye?

Lassan bólintottam egyet és éreztem, hogy Jimennek ez mennyire fáj. Mikor tudatosult benne jobban megszorított.

– Bocsáss meg! – suttogtam.

Rám nézett kedvesen és kisimított a szemem elől egy tincset.

– Törekedj a boldogságra mert tönkre fogsz menni ebbe és néha a boldogság itt áll az orrod előtt! – kacsintott rám egyet. – Én mindent megtennék neked, hogy boldognak lássalak. – folytatta. Elkezdtem rázni a fejemet.

– Ne mond ezt! Kérlek!

– Aggódunk miattad. Már egy éve nézzük, ahogy eszed magad.

– Nem kell aggódnotok, jól vagyok de azért köszönöm. – mondtam és kissé eltávolodtam tőle. – Most mennem kell. Összepakolok holnapra. Jó éjt, Főnök. – vigyorogtam rá.