Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

8. fejezet

Reggel elég jó kedvűen ébredtem, mivel nem volt semmilyen álmom és ez már pozitív számomra. Amennyire tudtam ki is pihentem magam de a stressz miatt a reggeliről lemondtam.

Nem csak én voltam ideges. Érezni lehetett a feszültséget mindenkiben. Talán az zavart, hogy most más diktál és nem tudtam felkészülni az ismeretlenre. Teljesen megszoktam már, hogy a magam ura legyek. A fejvadászatban is mindent úgy csinálhatok, ahogy én akarok. Csak adnak egy nevet, meg jobb esetben egy helymeghatározót és onnantól szabad kezet kapok. Én pedig előtte mindig alaposan megtervezem, hogy fogom begyűjteni a célpontot és mindig extra óvatos vagyok mert tudom, hogy nincs mentőhálóm. Nincs senki, aki segítsen ha bajba kerülök. Egyedül vagyok és csak magamra számíthatok. Most pedig, nem tudom mi a feladat és tervem sincs. Talán ez készít ki engem teljesen.

Órákkal később Ren megjelent pár rohamosztagossal, teljes fegyverzetben. Hű, ez adott az alap hangulatnak. Intett, hogy mindenki menjek ki és mint egy csorda kivonultunk. Amikor nem figyeltek azért a biztonság kedvéért felcsatoltam a kardomat a hátamra. Hátha szükség lesz rá.

Direkt hátul maradtam de próbáltam úgy helyezkedni, hogy lássak mindent. Ren elkezdett beszélni.

– Erő-érzékenységi teszt lesz. Megpróbálok majd bejutni a fejetekbe és akinél nem sikerült az megy át a teszten. Időkorlát 5 perc. – mondta és a fejvadászok és zsoldos katonák zúgolódni kezdtek.

Az első szónál elakadt a szavam, Erő? Az meg micsoda? Talán azzal csinálja a kis trükkjeit. Hm. De most nagyobb probléma az, hogy be akar nézni a fejembe. Végtelenül megrémültem. Láttam a faluban, hogy csinálta ezt és láttam, hogy hogy reagálnak azok, akiket kínoz. Hát végül is egyszerű, nem hagyhatom, hogy kutakodjon. Akkor nem égek le. Egyszerű.

– Természetesen nem a titkaitokra vagyok kíváncsi. Feladat: Felírtok egy számot, jól megjegyzitek és ha kimondom akkor vesztettek. – folytatta.

Huhh, ez már nem tűnik vészesnek. Csak az a része majd, hogy sikoltozok fájdalmamban, remek – gondoltam.

– Rendben, írjátok fel a számot és kezdünk.

Felkarcoltam egy cetlire a 531-et és feszülten figyeltem.

Ren rámutatott egy alakra aki az első sorban állt és mondta, hogy menjen ki. Hát, próbált magabiztos lenni de nem nagyon jött össze neki. Ren előtte állt, a tag mögött meg két rohamosztagos. Felé emelte a kezét. Ekkor néma csönd lett és mindenki figyelt.

A zsoldos elkezdett üvölteni és össze rogyott. A két rohamosztagos fogta meg. Nyeltem egy hatalmasat és azt gondoltam, hogy „már értem a katonák mire kellettek."

1 perc sem lehetett, amíg kínozta de nekem baromi hosszúnak tűnt.

– 69 – mondta és folytatta – Ki akar a következő lenni? Senki? Akkor legyen Jo.

Én meg, hogy „mi van?! Ne már. Bahh. Oké."

Kivonultam és próbáltam nem össze szarni magam. Rá néztem Zolára és valamiért szomorúnak tűnt de bólintott egyet és ettől kicsit összekaptam magam.

Ren rám nézett és annyit mondott.

– Vegyél egy mély levegőt és próbáld elzárni Előlem az elmédet. Bólints ha kezdhetem!

Behunytam a szemem és a lélegzésemre koncentráltam. Elképzeltem, ahogy a számot bezárom egy kis fadobozba és erősen tartottam. Bólintottam egyet.

Ekkor elkezdtem érezni a nyomást, mintha súlyokat tenne rám. Fájt, ahogy próbált bejutni a fejembe. Zihálni kezdtem és megremegtek a lábaim. Koncentráltam most már mindenre. Nem csak a dobozra hanem, hogy ne gondoljak semmire, ne mondjak semmit és tartsak ki. Nem mászhat be a fejembe! Tarts ki. Nem győzhet le! Tarts ki. Ezt hajtogattam. Kinyitottam a szemem és szorítottam a számat nehogy sikítsak. Renre néztem és ahogy őt szuggeráltam, mintha megremegett volna a keze. Összpontosítottam és csak néztem a maszkját. Ekkor meghallottam egy hang foszlányt a fejemben, amitől megijedtem, pedig csak egy kedves női hang volt. Talán azt ismételgette, hogy „kisfiam" de zavaros volt. Elég elviselhetetlen volt már a fájdalom és a teher. Ren is zihált és a keze még mindig remegve felém nyúlt, talán mintha erőlködne. Végig Őt néztem és bevillantak képek, és éreztem a haragot, amit felém küldött. Éreztem a zavartságot, a vívódást és még valamit...de már nem tudtam meg, mert vissza rántotta a kezét és hátra lépet. Én abba pillanatban tántorodtam meg de még pont nem estem össze. Meg akartak fogni a rohamosztagosok de intettem nekik, hogy menjenek a ... szóval, nem kell a segítségük.

Ren csak annyit tudott mondani, hogy „jöhet a következő" de azt mintha kissé mérgesebben.

Oda vonszoltam magam Zola mellé és suttogva megkérdeztem.

– Még is, mi a franc történt?

Vissza suttogta.

– Hát, neked kéne tudnod, Jo. – nyomta meg a nevem és szúrós szemmel nézett.

– Ne haragudj rám, kérlek. – mondtam neki könyörgő hangon. Most csúnyán lebuktam előtte. Mert semmit nem mondtam neki Renről, szóval biztos megbántottam ezzel. Rennek elmondtam a nevemet, neki pedig azóta sem. Biztos nem direkt csinálta ezt Ren. Teljesen véletlen, hogy a nevemen szólított. Tuti.

– Jól van.. – enyhült meg Zola tekintete és folytatta. – Kívülről csak annyit lehetett látni, hogy mind a ketten ziháltok de ami érdekes volt, hogy nem járt még le az 5 perc, amikor végzett. Egyébként, hogy csináltad?

– Nem igazán tudom, lélegeztem, koncentráltam, és minden áron le akartam győzni. – suttogtam vissza.

Közben amíg összeszedtem magam lement pár ember, ugyanaz volt a forgatókönyv – odament – ordít – összerogy – Ren kimondja a számot. Kezdtem félni, hogy csak nálam történtek így a dolgok mert az nagyon fura lenne, de pont sorra jutott a srác akinél a kasza volt. Ha jól láttam phrik kasza. Biztos csak úgy aratta az embereket ezzel. Nála máshogy történt. Ő is elkezdett zihálni de utána percekig nem történt semmi. Az érdekes az volt, hogy Ren nem vette gyorsabban a levegőt. Mielőtt lejárt az 5 perc kínlódás, végül a srác felnyögött és féltérdre ereszkedett és Ren kimondta a számot. De ez sokkal jobb eredmény volt, mint amire számítottunk. Majd oda megyek kifaggatom, hogy vele hogy történt.

Tartottunk ebédszünetet aztán folytatták egész délutánt. Én már csak néző voltam de izgatott voltam mert még Zola nem került sorra.

Megint lement pár ember, utána sorra jöttek azok, akik fele időn túl is tudták tartani magukat. Köztük volt Zola is. Jobban izgultam miatta, mint magamért. Nagyon hősiesen bírta. Úgy örültem neki, hogy jobb volt mint az átlag. Visszaállt mellém.

– Jól vagy? – kérdeztem finoman.

– Jól leszek, talán kicsit később. – válaszolta elhaló hangon.

Lement mindenki és páran azért ügyesek voltak de a többségük megbukott.

– A párbaj végén hirdetek eredményt. – jelentette ki Ren és már tűnt is el.

Mindenki elfáradt. Valamilyen szinten vicces volt, hogy a kő kemény, macsó zsoldos férfiak, ki voltak bukva egy kis teszttől. Kajáltunk és kidőltünk.