Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

10. fejezet

Reggel furán vidáman keltem. Viccesnek találtam azt a gondolatot, hogy egyszer én is embereket potyogtatok majd az erőmmel. Teljesen elképzelhetetlen tartottam. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam, amikor Zola letette magát mellém.

– Na? Át tudtad gondolni? – kérdezte.

– Igen. Beszéltem Rennel.

– Igen? Az tök jó...? – húzta fel a szemöldökét.

– Nyugi, csak kérdeztem tőle pár dolgot. – és elmeséltem majdnem szóról szóra a válaszokat.

– Hm. Érdekes lenne többet megtudni erről a mágiáról.

– Szerintem ez nem mágia. Nem szokott semmit sem mormolni, amikor használja. – nevettünk fel egyszerre. Elképzeltük, ahogy Ren kántál valami varázsigét.

Kérdeztem a véleményét még arról, hogy mit szól, hogy leléptek páran. Nem nagyon izgatta. Aztán azt kérdeztem, hogy látta-e.

– Persze, szóba jött a holnapi párbaj meg, hogy milyen kínos volt egy két embernek a teszt és utána már egymást oltották, hogy menjenek-e szomszéd bolygón lévő kupiba és hagyják-e ezt a hülyeséget itt és mentek. De nem sokan, öten vagy hatan talán.

Dumáltunk még pár semmit mondó témáról, amikor észre vettük, hogy leszáll egy kisebb űrsikló. Olyan jel volt rajta, mint Ren hajóján.

– Kilehet ez? – kérdeztem Zolától.

Ő csak megrándította a vállait. Innen ahol ültünk, félig takarásban voltunk de pont láttam a hajó ajtaját, ami épp nyílt ki.

– Figyelj csak, neked ugye van távcsöved?

Zola már vette is elő a messzelátóját és adta kezembe.

– Hú, ez gyors volt. Köszi!

Nem tudom miért érdekelt, valószínűleg csak unaloműzőnek szántam.

Vártam, hogy kilépjen az ajtón valaki amikor láttam, hogy Ren megjelent a rámpa alatt. Aha, tehát hozzá jött. Gondolhattam volna.

Ekkor megjelent az ajtóban egy magas karcsú nő, kezén tetoválással és bőre több pontján testékszerrel. Ruhája vöröslött és a szeme körül sötét festék volt. Oldalán fekete fénykard markolat.

– Aztaaa. – csak ennyit tudtam kinyögni.

– Na ki az? – próbált Zola érdeklődést mutatni, pedig egyáltalán nem érdekelte.

– Egy feltűnően szép nő... – kezdtem el a mondatot, amikor azt látom, hogy majdnem Ren nyakába ugrott. – ugrik épp Ren nyakába. – fejeztem be a mondatomat.

Erre persze, felkapta a fejét Zola és egy „én is" kíséretében kitépte a kezemből a távcsövet.

– Aztaaa. – csak ennyit mondott.

Húztam a számat.

– Ez persze érdekel, kérem csak vissza.

Folytattuk a nézést, amikor hirtelen felénk kapta a fejét Ren. Teljesen ösztönből mindketten lebuktunk, aztán amikor rájöttünk, hogy ez mennyire felesleges volt, kitört belőlünk a nevetés.

– Biztos nem a nője. – mondta Zola.

– Aha, biztos. – értettem egyet.

Kicsivel később úgy döntöttem, hogy ideje edzeni egy keveset. Úgy éreztem, hogy teljesen befeszültem. Lekellet vezetnem valamin. Mázlim volt mert épp nem zuhogott csak épp, hogy csepergett. Kimentem a tisztásra és kerestem egy áldozatot.