Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

55. fejezet

Mindenem fájt, mikor reggel kinyitottam a szemem. Nyújtóztam egyet de hamar rájöttem, hogy ez baromira rossz ötlet volt. Még az ágyban fekve végig gondoltam, hogy vajon mitől is fáj az egész testem? Az egyik lehetőségtől sírva fakadtam volna, a másik lehetőségtől pedig teljesen elpirultam, ezért nem választottam, inkább felkeltem. Rendbe szedtem magam és csak a kávéra tudtam gondolni. Kimentem a tűzhöz és a fiúk már mind ott ültek. Végignéztem rajtuk és hát, mindegyik borzalmasan szarul nézett ki. Baltazar mosolyogva integetett. Aha, neki nincs semmi baja...

Zola a fején kötéssel, Zakari és Obi elég zöldnek tűntek, Jimen pedig teljesen magába roskadva ült és a földet nézve néha megrázta a fejét, amit fogott. Aztaaa... Micsoda buli hangulat uralkodik itt. Közelebb léptem hozzájuk és elnyomtam egy vidám és hangos „jó reggelt-et".

Láttam, ahogy a hangom miatt a piás banda megrezzen. Talán fáj a fejük? Nevetnem kellett volna de inkább, rettentően komoly ábrázattal néztem rájuk.

– Remélem nagyon rosszul vagytok! – kezdtem nekik mondani kicsit hangosabban, mint ahogy kéne. – Mert megérdemlitek! Tudni kéne a mértéket, nem vagytok már gyerekek !

Zakari próbálta jelezni az ujjával, hogy kicsit halkabban beszéljek mert szét robban a feje, de én még rátettem egy lapáttal. Odahajoltam hozzá és a fülébe mondtam.

– Igyál sok vizet ma! – aztán elnevettem magam. Nyuszi hozta a kávémat és leültem a helyemre.

Zola felé fordultam.

– Hé, jól vagy?

– Persze, de ő nem. – és a fejével Jimen felé biccentett.

– Beszéltetek? – kérdeztem.

– Bocsánatot kért és retteg, hogy Ren kicsapja a bandából...

– Hát, minden oka meglenne rá! – mondtam kissé hangosabban, hogy Jimen is jól hallja.

Zola csúnyán nézet.

– Jaj, ne kínozd már... Inkább beszélj vele de legyél kedves!

Mosolyogtam rajta. Őt ütötte meg és mégis én haragszom.

Jimen felé fordultam.

– Hogy vagy? – és próbáltam a szemébe nézni de lefelé nézett és amennyire meg tudtam állapítani, tényleg kétségbe volt esve.

– Annyira szégyellem magam előtted. – nem nézett felém. – Kérlek, ne haragudj rám. Nem tudom mi ütött belém. – szabadkozott.

– Nézz rám. – kértem. Ő lassan a fel nézett a smaragd szemeivel. – Nem haragszom de akkor Te se haragudj rám. Rendben? – és rá mosolyogtam.

Bólintott és erőltettet magára egy kis mosolyt de még mindig fejét fogta.

– Mi lesz velem ha elküld? – suttogta maga elé.

– Jimen, nyugi. Ha elküld, csinálod tovább azt, amit előtte de remélem nem fog. Legyél kicsit optimista!

– Hiányoznál... – mondta már alig hallhatóan.

– Nekünk is hiányoznál. Nekem olyanok vagytok, mintha a családom lennétek. – suttogtam. – Bármit megtennék itt bárkiért. Érted is. Te nagyon fontos része vagy a családomnak. Kérlek, szedd össze magad és meglátjuk mi lesz de bármi is lesz, megoldjuk. Rendben?

– Oké. – és már vigyorgott. Kiegyenesedett és vett egy mély levegőt.

Végre bele kortyoltam a kávémba és ettől a rengeteg stressztől már nem kellett a gyomromnak.